Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)
Sárvári Péter: Repülő pályafutásom 1939-1945
Marosvásárhely, 1942. július. Álló sor (balról): Molnár József, Horváth József, Sipos András, Pálóczi Ferenc oktató, Púpos János, Talán János. Ülnek: Sárvári Péter, Varjas Tibor, Lőrincz József (Szerző gyűjteményéből.) ni ? — Azt válaszoltam (összes testnyílásomon lévő levegővétel között), hogy még egyet. Nem futtatta le velem. A reptérfutásnak voltak variációi is. Például : minden szegélyjelzőnél egy bukfenc előre, majd egy bukfenc hátra. Szóval keménykedtünk. De kellett is, mert a repülés nagy megterhelés volt számunkra és ahhoz hozzá kellett edződni. Augusztus 13-án — 35 kétkormányos felszállás után — egyedülrepülő lettem, kb. így : Verőfényes reggel, kétkormányos repülés Pálóczival. A harmadik iskolakör után — amikor a negyedik felszálláshoz be akartam adni a gázt —, Pálóczi visszafogta a gázkart. Hátrakiabált: guruljak be a startra. Gondoltam : valami marhaságot csináltam megint... De nem. Pálóczi kikászálódott a gépből, s odaszólt, hogy ne állítsam le a motort. Ekkor már derengett valami . . .Ebből már nem lehet nagy baj . . . Látom Pálóczit Bánhidi főfelügyelővel beszélni, majd felém jönnek. Nagyon izgatott lettem. Bánhidi — kinek ritka haját összekuszálta a légcsavarszél, s meglehetősen komikusán hatott — megkérdezte, hogy félek-e ? Alig tudtam kimondani, hogy nem, mert akkor eszméltem rá : ellenőrző repülés lesz. Bánhidi beszállt, bekötötte magát és intett : irány a starthely. Ekkor már nem szorongtam. Minden idegszálammal a feladatra összpontosítottam. Úgy repültem, ahogy az "a nagy könyvben le van írva". A második kör után begurultunk a startra. Bánhidi kikászálódott, nekem pedig intett, hogy maradjak. Na! — mondom magamnak — Peti, itt a bizonyítás : most, vagy soha ! Bánhidi odajött egészen mellém, kicsit fejbecsapott, s csak annyit mondott : öt kör. Hát egy kicsit megilletődtem. Eszembe jutott Pálóczi jellegzetes mondása : olyan közel engedni leszállásnál a gépet a földhöz, hogy a növendék meglássa a füvecskén a méhecskét. Sikeresen abszolváltam az öt felszállást. A hosszúfalon elkezdtem húzni, nyomni, rángatni a botkormányt, hogy valójában én vezetek-e ? És tényleg én voltam ! Határtalan volt az örömöm. Istenem ! Amíg élek el nem felejtem. Mikor begurulás után kiszálltam a gépből, megöleltem és megcsókoltam annak törzsét. Hatalmas tapsvihar, gratulációk, majd "bedőlés". Mert öreg pilótaszokás szerint, aki először egyedül repül, azt a többi egyedülrepülő — és persze az oktatók — elfenekelik. Nem bántam én és nem is nagyon éreztem, csak később, mikor leültem . . . Ezután megkaptam a mezei virágból font koszorút, melyet fénykép is bizonyít. Mit jelent először életében egyedül repülni egy fiatal, szegény pesti csóró gyereknek ? SZERELEM !!! — pedig nem voltam szerelmes típus. Ezután következett: négyszer öt felszállás iskolakörön, majd feladatrepülések. Miután — Sipos Bandi, Szűcs Fera és Papp Ferdi után — negyedik voltam akit egyedül elengedtek, oktatóval már csak bemutató repülésre mentem. A feladatrepülések folyamán enyhe-, éles-, túldöntött fordulókat gyakoroltam, majd — szeptemberben — műrepülés következett. Pálóczi mindent kiválóan meg tudott tanítani, s az 6 tanítását mindig követtem. Közben természetesen jártunk a városba, lányokkal sétálni a Bulvárra, strandra és jólesően tapasztaltuk, hogy az ismerős lányok figyelmükkel kitüntettek bennünket, főleg azokat, akik már egyedül repültek. A Maros túlsó oldalán lévő strandra csak egy kézi meghajtású kompon lehetett átjutni, amiért fizetni kellett. Persze nekem nem volt pénzem. A lányok és fiúk integettek, kiabáltak, hogy menjek már át. Visszakiabáltam, hogy átúszom. Azon a részen zöld, hínáros volt a Maros, de sebaj, majd kikerülöm. Usgyi bele a kb. öt m mély vízbe ! Szeltem a sebesfolyású habokat Úgy úsztam, hogy — az ár sodrását beleszámítva — éppen a strandoló lányok, fiúk előtt érjem el a partot. Igen ám, de ahogy jöttem ki a vízből az összeszedett hínár, moszat, mind rajtam csüngött. Úgy néztem ki, mint egy "űrlény", azaz a zöld emberke. Az egész strandközönség a hasát fogta a nevetéstől, én meg úgy álltam ott, mint a faszent, mert az augusztusi nap rámszárította "díszemet", ami csípett és szúrt is engem. Jöttek a fiúk segíteni, de szedés közben a szőrömet is tépkedték, ami irtózatosan fájt. Pálóczi oktatónk csoportjából ma már csak három másikról tudok : Papp Ferdinándról, Varjas Tiborról és Lőrinc Józsefről. Október 15-én bevonultam Szombathelyre, a 2. REGVI ezredhez, melynek parancsnoka v. Torontáli Imre ezredes volt. Századparancsnokom Miticzky László őrnagy, elsőtisztem Kováts Zsolt főhadnagy volt. Az újonckiképzés ideje alatt többet foglalkoztunk katonai vonatkozású dolgokkal és kevesebbet repültünk. Ez után következett az alapfokú és középfokú katonai pilótakiképzés, tisztesiskola, hajózó iskola, bombázó-, vadász- és felderítő iskola, majd (gép nélküli) harci század. Ez idő alatt a következő repülőgéptípusokat repültem : 80 és 100 LE-s, Bü.131, Ar.96 A és В (240, ill 400 LE-s), NARDI, FW.56 "Stősser", FW.58 "Weihe", olasz és magyar Héja. Repültem továbbá csak kétkormányos változatban Ca.l35-öst és Ju. 86-ost. Messerschmitt iskolán fejeztük be a kiképzést, de géphiány miatt áthelyeztek a szállítókhoz. A kiképzést Szombathely, Veszprém, Székesfehérvár-Börgönd, Pápa, Kenyéri és Gencsapáti repülőtereken végeztük. 1945. március 28-án Gencsapátiból FW.58-assal az ausztriai Grosspetersdorf repülőterére repültem. Onnan "Storch"-al tovább Wienemeustadtba, Tullnba, Sankt Pöltenbe és kb. három héttel később a bajorországi Pockingba repültem. Itt egy német katonai kiképző reptéren helyeztek el bennünket. Állandó légi- és alacsonytámadásoknak voltunk kitéve és rövidesen gépeinket vagy szétlőtték az amerikaiak, vagy megsemmisítették a németek. Több mint 600 repült óra után ilyen fájdalmasan ért véget repülő pályafutásom. A Légierőknél a következők részesítettek oktatásban : v. Torontáli Imre ezredes, Miticzky László őrnagy, Kelemen János százados, Kováts Zsolt, Bakcsy Gergely, Moksony Ferenc, Jablonszky Elemér és Vámos Győző főhadnagyok, Ágoston József és Bódi József őrmesterek, Krascsenics Lajos és Hoy Tibor szakaszvezetők. Ámít most írtam, az csak töredéke emlékeimnek. Ha a sors engedi, megírom majd a többit is. 152 Budapest, 1990. november 21-én.
