Magyar Szárnyak, 1991 (20. évfolyam, 20. szám)

Szentiványi János: Rendhagyó Karácsony -1944

Storch viszont üzemképesnek látszott. Üzemanyag bőven volt bennük és látszólag semmi nem mutatott arra, hogy le kellene mondanunk a ma esti indulásról . . . Eldöntöttük, hogy a Storchhal megyünk, abba beleférünk mindnyájan : Szilárd a me­nyasszonyával, Sanyi, Viktor és én ... Délután fél három volt. Az őr alig fél órája vette át a szol­gálatot, este hatkor fogják leváltani... Közöltük vele, hogy rö­videsen visszatérünk, addig csak vigyázzon jól a gépekre. A harchelyzetre jellemző volt, hogy az oroszok már napok óta bent voltak a Széli Kálmán téren, alig párszáz méterre a Vérmezőtől, de úgy látszik ott megálltak az előnyomulással, onnan pedig egyébként nem lehet belátni leendő starthelyünkre. Hogy a holdfényben végrehajtandó, remélhetőleg sikeres start után miként tovább ? Az első bal fordulóval háztető magas­ságban már a Duna felett leszünk, annak a víztükre csillog, afölött alacsonyan repülve ragyogóan el tudunk navigálni Győ­rig, ott pedig remélhetőleg semmi akadálya nem lesz a repülőtér világosszínú betonkifutójára történő leszállásnak ... Visszatértünk az iskolába. Szilárd elment a menyasszonyáért, mi pedig beszerveztünk egy kis furgonszerű teherautót, amivel Mogyorósi őrmester lelkes segítőkészséggel ki fog vinni ben­nünket a repülőtérnek kinevezett tetthelyre. Szilárdék negyed négykor megérkeztek és bár még javában sü­tött a hideg téli nap, nem bírtunk tétlenül várakozni. Elindul­tunk avval az elhatározással, hogy inkább ott várjuk be a sö­tétedést. Ez azonban nem egészen a tervünk szerint történt. A Villányi úton haladva egyszercsak egy nagy csattanás, majd üte­mes csattogás, kopogás közben megálltunk. Rövid szemle után Mogyorósi őrmester megállapítota, hogy kardánszakadás miatt végállomás ! Rövid tanácstalanságunknak véget vetett azzal, hogy visszagyalogol az iskolába és szerez egy másik kocsit, még mindig hamarább odaérünk így, mintha gyalogosan vágnánk neki a hátralévő útszakasznak. Elfogadtuk ötletét és a csípős hi­deg elől behúzódtunk egy ház kapubejáratába. A jó háromnegyed órás várakozási idő alatt — többek között — megállapodtunk abban, hogy ha megérjük a háború végét, az évforduló napján összejövünk majd itt a kapualjban és egy üveg pezsgővel ün­nepeljük meg megmenekülésünket. Eközben lement a nap. Erősen kezdett szürkülni, de nagy meg­könnyebbülésünkre Mogyorósi őrmester is megérkezett egy nagy teherautóval, nem lévén más választási lehetősége. Felkapasz­kodtunk rá, előre ültettük Szilárdot és menyasszonyát, mi pedig — bekecsünk prémes gallérját felhajtva — lekuporodtunk a pad­lón. Rövidesen megérkeztünk, a gépkocsi visszafordult, mi pe­dig meglepetéssel vegyes megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy szinte velünk egyidőben megérkezett a percről-percre roha­mosan sűrűsödő köd is. Tíz perc múlva már nem lehetett tovább látni 20-30 m-nél ! Tanácstalanul tébláboltunk még egy fél­órányit, majd Szilárd kijelentette, hogy a további topogásnak a hidegben nincs semmi értelme, az indulás lehetetlenné vált. A közeli Logodi utcában — éppen a Vérmezőre való rálátás lehe­tőségével — van a szüleinek a lakása a Várhegy oldalában. Java­solta, hogy várjuk meg ott, amíg ritkul a köd . . . Javaslatát el­fogadtuk és a továbbiakban már fűtött szobában telt-múlt az idő, lehangoltság és reménykedés közt tengődve. Este tíz óra felé sem változván az időjárási helyzet, Szilárd édesapja elvállalta, hogy 6 majd virraszt, mi pedig aludjunk csak nyugodtan felöltözve a székeken, fotelokban. Amennyiben változást észlel, vagy pedig az oroszok előnyomulásának a gyanúja merülne fel, majd riaszt bennünket. így telt el az éjszaka, a köd továbbra is vigasztalanul sűrűn gomolygott. A nap folyamán ugyan ritkult kissé, de estére ismét besűrűsödött. Ismét startkészültség, félálomban szunyó­­kálás, majd a sötétség elmúltával ismét csak a csüggedtség fo­kozódott. A napok múltával egyre csökkent a startolás reménye. A földi helyzet itt Budán változatlan ... A Széli Kálmán térig oroszok. Délen, a Fehérvári úton változatlanul a vasúti töltés mentén a megmerevedett első vonal, de nem lehetett tudni, hogy melyik percben lendülnek támadásba ismét... És ekkor valahogy felvetődött egy ötlet. Mi lenne, ha felkeres­nénk a német erők parancsnokságát a Várban és javasolnánk ne­kik : használják ki a Lóversenypálya-adta lehetőséget, hiszen Ju.52-essel ragyogóan lehet ott le- és felszállni .... mi pedig velük ki tudnánk jutni ! ? (Később megtudtuk, hogy másnak már előbb eszébe jutott eez az ötlet.) Egyenesen Wildenbruch tábornokkal óhajtottunk eszmét cserél­ni. Persze az előszobáján nem jutottunk túl, de nem is volt rá szükség. A segédtiszt hitetlenkedve hallgatta meg ajánlatunkat, majd bement jelenteni a tábornokhoz. Úgy látszik, megkapta a hozzájárulást, mert kerítettek egy gépkocsit, beültem hozzájuk és kikocsiztunk a Lóversenypályára. Végighajtottunk a kiszemelt leszállópályán és a két repülőtiszt felvillanyozva közölte, hogy príma, nagyszerű, erre a lehetőségre ők nem is gondoltak. Közölték, hogy jelentik a helyzetet, de hogy mi várható, arra nézve nem tudtak választ adni. Azt taná­csolták, hogy — mivel csak a sötétség beálltával képzelhető el bármi is — estére legyünk kint a helyszínen, hátha lesz valami az ügyből. Határtalan volt az örömünk ... Visszatértünk az iskolába, megbeszéltük, hogy délután kint ta­lálkozunk a Lóversenypályán, majd szétszéledtünk a most már biztosra vehető helyzetről családtagjainkat tájékoztatandó. Útrakeltem Mátyásföldre, hogy elbúcsúzzam szüleimtől... Minden kihalt, mozgás sehol, csak az állandó, már megszokott harci zaj, morajlás, dörgés . . . Befordulok az utcánkba, amely csak egy sor családi házból állott, a másik oldalon beépítetlen üres terület. .. Már csak alig 200 m és otthon vagyok ! Már le is állítottam a motort, a lendület még vitt . . . Erős sivítás .. . bumm ... Mire megálltam és kiugrottam a kocsiból, már a har­madik akna robbant a közelemben ! Úgy látszik valahonnan belátnak az utcára ! Egy ugrással bent voltam a kertkapun, majd a házban ! Még egy-két akna becsapódás, aztán csend... Nem sokat időztem otthon, égtem a türelmetlen várakozástól. Inkább legyek kint a helyszínen, ki tudja mi történhet itt is egyik percről a másikra ! ? Borzasztó lenne, ha itt rekednék, már a remélhető siker kapujában ! Megbeszéltük, hogy Édesapám és öcsém kíséretében kirohanok majd a kocsihoz és ha odalátnak is, mire észbekapnak, Édesapámék meg tudják lökni az önindító nélküli autót, egy szempillantás alatt jár is a motor, Édesa­­páméknak még lesz idejük beugrani a kapun, én pedig elérek a sarokig ... így is lett! Zrínyit megszégyenítő kirohanás, két-három m-es megtolás .... már ketyeg a motor .... teljes gáz .. ., sivítás . .., bumm .... aztán egymás után a többi, de már be is for­dultam és elhaltak a robbanások. Még a sarok előtt, a visszapil­lantó tükörben láttam, hogy Édesapámék is sértetlenül bejutottak a házba.... Na ezt megúsztuk ! De mit hoz még a mai nap hát­ralevő része ? ... Már három óra tájban megérkeztem a Lóversenypályára. Rö­videsen befutottak a többiek is. Bizakodva vártuk a fejleménye­ket, mert láttuk, hogy a délelőtt még teljesen kihalt környéken igencsak nagy a nyüzsgés és a forgalom. Egymásután jöttek­­mentek a teherautók, sebesültszállító kocsik és az épületek, istál­lók igen nagyforgalmú objektumokká váltak. Az ég sötét, ala­csony zárt felhőzettel volt bontott, a plafon magassága alig 100 m. A sörgyár környékén a lassan beálló szürkületben egyre in­kább láthatókká váltak a robbanások, az ég alját beborító lángok tanúskodtak a tomboló földi harcról . . . Már majdnem besöté­tedett, mikor egyszercsak az állandó ágyúdörgés és morajlás közt egyre erősödő motorzajra lettünk figyelmesek ... Nem győztük tátani a szánkat a csodálkozástól, mikor a zárt, alacsony felhőzetből úgy 50 m-es magasságban egyszercsak elő­115

Next

/
Oldalképek
Tartalom