Magyar Szárnyak, 1986 (15. évfolyam, 15. szám)
Lipták: A bicikli vagy kincstári nyelven kerékpár
A BICIKLI VAGY KINCSTÁRI NYELVEN KERÉKPÁR. Irta: Lipták György. In illő tempore... mikor a magyar honvéd gyenge felszerelésével nem tudott tovább birkózni az orosz medvével, hiányos öltözetében gyalog igyekezett elszakadni a motorizált szovjet üldözőktől. Mindenki nyugatnak tartott. Rendezetten, vagy tömegben, csoportban, vagy egyenként. Kinek milyen szerencséje volt. Egy azonban biztos: a huszárnak nem volt lova, a páncélosnak harckocsija, a tüzérnek lövege, a repülőnek repülőgépe. Jó volt, ha az emberek ideig - óráig meg tudták tartani szálfegyvereiket, melyeknek cipelése a megtett visszavonulás távolságával arányosan nehezebbé vált. Az időjárás is az oroszok oldalára állt. Hőmérőnket lezavarta -40 fok Celsiusra és állandó erős széllel, hókristályokkal ütlegelt. Mindenki igyekezett úgy beburkolózni, hogy csak kis nyíláson kukucskálhatott ki szeme a nagy orosz fehér tengerre.- Térképünk nem volt. Napot bizony csak ritkán láttunk, akkor is kis időre. így a Nap szerinti navigálás is lehetetlen volt. Az utakat eltemette e hó. A Jelzőtáblákat a vihar és a partizánok tették tönkre. Ebben az istentelen állapotban nem volt sehol senki, aki irányítást, vagy valami meleg löttyöt adott volna. Úgy látszott a bajtársiasság is telitalálatot kapott és meghalt......vagy talán csak megsebesült és nagyon lemaradt. Ilyen körülmények között meneteltem én Szuromi István címzetes őrvezetővel, legényemmel. Szabó László tizedessel a dandár repülő híradó századától és Kovács István tizedessel a debreceni hatos kórház egészségügyi szakaszától. - Érdekes kis öszszeállítás? Ennyien maradtunk együtt az Urasovóban elrendelt "EINHEIT ALARM" (Egységriadói után, ahol mint századparancsnoknak nekem kellett ellátni a város keleti bejáratának a biztosítását. Ebben a században volt pék, szanitéc, huszár, páncélos, gyalogos, repülő, német, török, spanyol, olasz és még "mások". Kijelölt védőkörletünket még a sötétség beállta előtt elfoglaltuk. Azonban az éj folyamán hatalmas, nagypelyhü hóesés elvette tőlünk a látás lehetőségét. Kiabálással próbáltunk kapcsolatot tartani. Egy ideig ment is, de az idő múlásával a válaszok egyre ritkábbak lettek. így legényemmel elindultunk megvizsgálni embereinket, miért ez a nagy hallgatás? A védővonalban csak a fentebb említett két tizedest találtuk, a többiek elhagyták helyeiket, s azóta már Jó messzire haladhattak nyugat felé_ Mi még bementünk a moziba, ahol a kirendelés előtt gyülekeztünk, de ott már egy lélek sem volt. így négyen mi is elindultunk a sztaroszta (bíró) által egy csomagoló papírra felvázolt útvonalon, bízva a Jó Istenben és katonaszerencsénkben. Már jó dél felé járhatott az idő, mikor megláttunk előttünk valakit bukdácsolásnak látszó mozgással haladni. Meggyorsítottuk fáradt lépteinket,hogy lássuk, ki, vagy mi mozog előttünk. Amint utolértük, kiderült, hogy egy csizmás magyar honvéd, vállán karabélyszerűen átvetve fegyvere, derékszíján egy tölténytáska, fején báránybőr kucsma, kezén egyúj- Jas bélelt honvédségi zöld kesztyű, mellyel erősen fogja egy új kincstári kerékpár kormányát. Ezért volt messziről olyan furcsa a mozgása, hiszen ebben a szörnyű hóban nem kis dóig egy kerékpárt tolni. Az öreg honvéd gyanakodva nézett ránk, de azért póttartalékos higgadtságával jó napot kívánt nekünk. Megörült, hogy egy kicsit beszélhet, hiszen napok óta szorongatta magában a szót, nem volt kivel megosztani. Mindjárt el is kezdte. Én nyíracsádi lennék "oszt" a debreceni fogatolt osztálynál voltam hajtó. Megtettem én higgyék el mindent, hogy a két rámbízott lovat meg a szekeremen lévő irattárat megmentsem, hisz tudtam hogy azok milyen fontosak, de a partizánok kilőtték a lovaimat, így a szekeret felgyújtottam és gyalogosan folytattam az utamat. Bizony ennek már lehet vagy két napja. Nem hiszik el, de a jó Isten megsegített, mert a felgyújtott szekeremtől alig egy jó hajításnyira találtam ezt a biciklit. Na ez Jókor Jött, gondoltam magamban, hiszen ha majd kitavaszodik, így még gyorsabban fogok haladni, mint a legyöngült lovakkal. Azóta aztán cimborák lettünk. Unalmamban még azt is kisütöttem, ha hazaérek, Jóska, a tízéves fiam hogy fog örülni a háborúból hozott ajándéknak. Hiszen eddig is, ha egy kis pénz került hozzánk, aratás, cséplés, krumpliásás, kukoricatörés után, mindig mondogatta: "Édesapám, most már van olyan sok pénze, hogy vehetne egy biciklit." Hamiskásan mosolygott: hát ezért kellett nekem Oroszországba Jönni, hogy a fattyúnak ingyen teljesítsem kívánságát. Néztem ezt a derék magyar embert. Láttam rajta, semmi köze sincs neki a háborúhoz. A tragédia kellős közepén mosolyogni tud, fiára gondol, a múltból táplálkozik. Vasból vannak az idegei! Vajon megmondjam neki az igazságot? El tudja viselni? - Meg kell hogy mondjam, meg kell mentenem az emberfeletti erőt kívánó bicikli tolástól. Aztán én is mosolyt varázsoltam ábrázatomra és elkezdtem mondókámat:- Nézze, ez a kerékpár a kincstár vagyona, hadfelszerelés, a fennálló törvények alapján ez soha sem a magáé, sem Jóska fiáé nem lehet. Ha úgy gondolja és bírja, tolhatja addig míg valahol egy magyar anyaggyűjtő állomást nem talál. Ott le kell hogy adja és biztosan meg fogják dicsérni "talált kincstári anyag" megőrzéséért és beszolgáltatásáért. Rámnézett. Aztán végigmustrálta a biciklit, mely kezéből kiesve belevágódott a hóba.- Nem é? - mondta ki a kérdést kuszáit gondolatai közül.-89-
