Magyar Szárnyak, 1986 (15. évfolyam, 15. szám)

Bajsa: Emlékezetes dátum

oka az volt, hogy vállhevederrel Is bekötve nehéz volt számomra a "STUVI" (STUrzVlsier= zuhanó célzókészülék) célzókészüléket elérni. Ennek a könnyelműségnek súlyos következményei lettek! Start után emelkedve már 200 méteren elértük a felhőalapot, behúztunk a felhőbe és kb. 800 méteren már kint is voltunk, ragyogó napsütés időben, magasfelhők nélkül. A célterületet elérve áttörtünk a felhőkön; a felhőalap itt azonban még a Jelzettnél is alacsonyabb volt, 150 méterig felhőfoszlányok. A célterület pon- tosan alattunk volt, azonban páncélvonatnak nyomát sem láttuk. A területet jól ismertem, mert 1942-ben Urashovonál - Valujkitól délre - volt kitérő szállásunk. így északnak fordultam, irány Valujki. Urashovot elhagyva erős légvédelmi tűzbe kerültünk és mivel Valujki is előttünk volt, ezért belehúztam a felhőbe, fordulás vissza délnek. Ismét lenyomtam a gépet a felhők alá. Kibukva a felhőkből erős gépágyútüzet kaptunk és már hallom is a rádiós Jelentését: "Hadnagy úr, ég a bal motor!" Kinéztem: találat a motor és a benzintartály között, ami erősen égett. A következőkben végrehajtottam mindazt, ami ilyen esetekben szükséges: elsősorban ki a bombákkal! A törzs-bombaajtót már a rárepülés előtt nyitottuk, Így a törzsbombáktól is hamar megszabadultunk. Bal motort leállítani, légcsavar vitorlaállásba, Jobb motorra teljes gáz, majd oldalirányú stabilizálás.

Sajnos mindez már nem sokat segített rajtunk. Túlságosan alacsonyan voltunk a dombok között, erős gyalogsági elhárító tűzben, még mindig vidáman lángoló bal motorral, enyhe süllyedésben. Kényszerleszállás! A bejelentett kényszerleszállás nem egészen terv szerint sikerült: egy közbeeső dombra ütköztünk, húzott állapofban.Mint már említettem, csak derékhevederrel voltam bekötve, így az ütközés következtében előrebukva, fejemet a műszerfalba vertem. Nagy csendesség következett, majd arra eszméltem, hogy rádiósunk fölém hajol és segíteni akar a kiszállásban. Arra kértem, hogy először megfigyelőnket, aki előrerepült a gép orrába, vigye ki a gépből. Ezalatt próbáltam kikötni magam, de sajnos nem sokat láttam, mert fejsebemből erősen folyt a vér. Mégis sikerült a még mindig égő gépből rádiósunk segítségével kikászálódnom. Hajózó szerelőnk, szegény Juhász szakaszvezető az alsó lövészteknőben maradt, utolsó pillanatig tüzelt géppuskájával, s a kényszerleszállásnál hősi halált halt.

A gép mellett megkértem Czeglédi szakaszvezetőt, hogy vegyen ki kötszert az elsősegély csomagból és kösse be fejemet, amit meg is tett és most már legalább valamit láttam. Pataky Béla megfigyelőnk kábultan feküdt a gép mellett, látszólag csak kisebb fejsérülése volt; mint később kiderült, a Jobb alsókarja törött el; rádiósunk sérülés nélkül úszta meg a kényszerleszállást.

Hogy most mi a teendő, azt fontolgatni már nem volt időnk: az orosz géppisztoly tüzet és az "igyi szudáj"-t közvetlen közelünkben hallottuk, menekülésről szó sem lehetett. Egy orosz járőr futva érkezett és sietve elhajtott minket az égő gép mellől. Vegyes érzelmekkel vártuk az elkövetkezendőket. Félelmünk nem volt indokolt, csak "leszereltek" bennünket, azaz minden magunknál tartott személyi tulajdont elvettek, még a zsebkendőket is. Azután "davaj-davaj" gyalogmenet, ami nekem nem kis nehézséget okozott, miután derekamat nem tudtam kiegyenesíteni. Mint később, sok év után a svájci repülőorvosi vizsgán kiderült, a kényszerleszállásnál az egyik gerinccsigolyám megrepedt; az orvosok szerint csodaszámba ment, hogy meggyógyultam. Talán a hadifogság különböző kemény priccsei tettek jót a gerincemnek?

A következő állomások: parancsnoki iroda, első kihallgatás kevés sikerrel, azután kötözőhely. Itt egy németül kiválóan beszélő orvos vett kezelésbe: előrehúzta hátracsúszott makrancos fejbőrömet és öszszekapcsolta, mire elvesztettem eszméletemet. Érzéstelenítő hiányában ezeket a műveleteket csak eszméletlenül lehet Jól elviselni! Pataky Béla karja is sínbe került és mindketten hálásan hagytuk el a kötözőhelyet. Utazás teherautón a közeli hadosztályparancsnokságra volt a következő művelet. Nem kellett messzire utaznunk, hiszen gépünkkel egy gárdahadosztály kellős közepén értünk földet! Itt pár napig maradtunk; földalatti bunkerben laktunk, legénységi kosztot kaptunk, s persze kihallgatások futószalagon. Német nyelven folyt a kihallgatás, de mivel a személyzetből egyedül én beszéltem németül, így vallomásaink - tolmácsolásom útján - teljesen azonosak voltak. A földi csapatok érdekelték volna őket, de erről "sajnos" nem voltunk tájékozva. Ugyancsak érdekelte őket esetleges gáztámadás gázbombákkal német részről. Ilyenekkel mi nem rendelkeztünk. Eredmény: durva kifakadás és fenyegetések a kihallgató politikai tiszt részéről, nagyobb hiba azonban nem történt. Megfogadtam, hogy ezentúl nem beszélek németül, szidjanak oroszul, azt legalább nem értem. Befejezésül még a hadosztályparancsnokhoz is elvittek, azonkívül a gépágyús ütegparancsnok is megtekintett bennünket; örült nekünk, mert lelövésünkért kitüntetést kapott; persze az öröm egyoldalú volt.

Két-három nap múlva kihallgatásunk befejeződött, teherautóra tettek minket és elszállítottak egy magasabb repülő parancsnokságra. A repülőtéren lljushin ll.2-es és Lavochkin Laa.5-ös gépek. Itt már szobában laktunk az iroda mellett, ellátás tiszti, kihallgatás udvarias, amihez az is hozzájárult: kijelentettem, hogy csak franciául tudok. Ez persze nem sokat segített, kerítettek egy főhadnagyot, aki remekül beszélt franciául, így a kihallgatást nem úsztam meg. Téma: felszerelés, egységek, de mondanom sem kell, sokkal Jobban voltak mindenről tájékozódva, mint én magam! Itt hallottam először, hogy Székely Laci életben van.ő is Járt előttünk ezen a helyen.

A kihallgatások befejeztével következett a "normális" hadifogság, ami már nem ennek az írásnak a keretébe tartozik. Még csak azt említem meg, hogy különböző gyűjtőtáborokon keresztül (Sztálingrád! 1943. augusztusára elértük Moszkvát, ahol a Krasz-71-