Magyar Szárnyak, 1986 (15. évfolyam, 15. szám)

Kelemen: Kiegészítés Nemes Endre "Repülő akadémikusok" c. közleményéhez

KIEGÉSZÍTÉS NEMES ENDRE "REPÜLŐ AKADÉMIKUSOK"

című közleményéhez (megjelent a Magyar Szárnyak XI. évfolyamában a 21-ik oldalon, 19821

Irta Kelemen Antal.

Nemes Bandi ma már történelmi értékű közleményéhez néhány egyéni emléket szeretnék hozzáfűzni. Igen, 55 (!) évvel ezelőtt mi voltunk Szombathelyen a m. kir. Légierők első egyenruhát viselő alakulata: huszonkét fő, egyszerű nevén "karpaszomány viselésére Jogosult légi alsegéd akadémikus Jelölt".

Ebből tizen mint volt cőgerek, tizenketten pedig polgári érettségivel értük el ezt a mesebeli vágyálmot megvalósító státust: repülő akadémikus-jelöltek, tehát leendő repülőtisztek voltunk! Négy kemény, szép, de néha reménytelen év kezdetén állottunk. Reménytelen, mert sokszor teljesítőképességünket meghaladó követelményekkel álltunk szemben. Itt az sem Jelentett vigaszt - legfeljebb elégtételt hogy a cőgereiből kiválasztottakat ugyanúgy kifacsarták, mint a "nyamvadt civileket".

Két kiképzőtisztünk, Szörényi Emil és Mathiasz Miklós főhadnagyok, valamint a három Jutásról kikerült rajparancsnok tiszthelyettes, nem helyeztek nagy súlyt pedagógiára, de annál nagyobbat a katonai fegyelemre, vagyis az akadémikus-jelölt egyéniségének százszázalékos alárendelésére. A legkisebb kihágásnak, vagy lanyhaságnak kemény fenyítés volt a következménye; mindenki mindenkiért felelt. Ide tartozott a "kötelékfutás" az "A" repülőtér körül: tűző napsütésben, teljes bőrruházatban, karabéllyal és szuronnyal felszerelve. Mathiasz főhadnagy kerékpáron kísérte a csoportot; fellazításként " R e p ü I ő I " és "Kúszás!" volt a vezényszó, néha a "tovább nem megy" határig. Mathiasz, egy kiváló sportember, évekkel később (1937-ben?) érthetetlen módon a Balatonba fulladt.

Negro (később Szobránczyi Ali és Osskó Zénó főhadnagyok közösen egy BUGATTI versenyautóval kísérleteztek. Ennek "bekurblizásánál" Jobb kéztőcsontom eltörött. Ez nem volt ok gyengélkedésre, de még arra sem, hogy a reggeli puskafogás, vagy fekvőtámasz gyakorlása alól felmentést kérjek. Összeszorított fogakkal igyekeztem "állóképességemet" bizonyítani. (Eredmény: csuklóm ma is képtelen minden erősebb igénybevételre.)

1931 őszén egy, a trianoni "béke" tiltó pontjait ellenőrző entente bizottság szállott ki Szombathelyre. A francia delegáció indiszkréciója folytán előző nap tudomást szereztünk az akcióról. Minden katonai vonatkozásnak el kellett tűnnie. Mi tehát hajnalban elhagytuk a repülőteret, puskáinkat elrejtettük egy krumpliveremben és felgyalogoltunk a 884 méter magas Irottkőre. Alkonyat után - ismét "teljes fegyverzetben" - otthon voltunk, a víztorony-mögötti barakkunkban. Közel 60 kilométeres séta volt mögöttünk, ami top-fit kondíciónk és a jó ellátás mellett nem jelentett különös megerőltetést számunkra. Kétségen kívül: ez a minden szempontból kemény

tél Jó kiindulás, Jó edzés volt ahhoz, hogy a Jövendő éveket, generációnk számtalan krízisét, sikerült túlélnünk.

Kimerítő gyalogsági kiképzés és sok elmélet után persze megváltásnak számított a tavasz beállta és ezzel a repülőkiképzés kezdete. Tizenöt darab magyar építésű "HUNGÁRIA -I" típusú iskol arepülőgép állott a mintegy 60 növendék rendelkezésére. A "HUNGÁRIA" a német Udet "FLAMINGO" U-12 átszerkesztéséből származott. A kétüléses, 122 lóerős Siemens-Schuckert SH-12-es motorral ellátott kétkormányos gépből mintegy 80 példány épült. Kenese Waldemár légügyi igazgató (ezredes) parancsnoksága alatt Forró Jenő légügyi felügyelő (százados) vezette a kiképzést. Az oktatók légügyi főellenőr (főhadnagy) rendfokozattól a légügyi főmesterig (törzsőrmester) igyekeztek növendékeiket a "légjárás" rejtélyeivel megismertetni.

Nemes Bandi sorait kiegészítendő, ehhez csak annyit, hogy utóbbiak az első világháborúból megmaradt senior pilóták voltak, köztük a többszörösen kitüntetett Bakonyi (Blass) Rudolf, Dörflinger István, Katies János és a legidősebbik, Maier bácsi, öróla csak azt tudtuk, hogy rosszul lát és több gyógyíthatatlan betegségben szenved. Hogy kimondottan félt a repüléstől, ezt - sajnos - saját bőrömön kellett tapasztalnom: a sors kifürkészhetetlen akaratából ő lett az oktatóm.

A hetek múltak, az iskolakörök gyarapodtak. Harminc köröm lehetett már, amikor megpróbáltam a levegőben kezembe venni a botot, de Maier bácsi a fordulóban azonnal "korrigálta" a legenyhébb csürést is. A három kör elvégeztével megkérdezett: "Az akadémikus úr azt hiszi, hogy a HUNGÁRIA egy vadászgép? Nem tudja, hogy a bedöntés életveszélyes, mert lecsúszásra vezet....?" Ezt valóban nem tudtam, de nem is volt fontos, mert ha Maier bácsi érezte, hogy fogom a botot, azonnal fenyegetésre emelte öklét (az oktató az első ülésben ült), különösen leszállás közben.

Bátyám ugyancsak Szombathelyen szolgált, a "B" repülőtéren. Panaszkodva fordultam hozzá: "Kaja, légy szíves tegyél valamit érdekemben! Közeledünk az ötvenedik iskolakörhöz, néhányon már "lejelentés" (vizsgarepülés a kiképzésvezetővel) előtt állanak. Maier bácsi kezében azonban semmi sem lesz belőlem. Egyszerűen nem hagy a bothoz nyúlni!" Bátyám így válaszolt: "Jó, Jó, ez a legegyszerűbb, Máier bácsira kenni az egész blamage-t. Van fogalmad, mennyire megsértjük az öreg fiút, ha más oktató kezébe adunk? De mert Rólad van szó - és ez köztünk maradjon - kivételesen beszélni fogok Forró Jenővel."

Megköszöntem Maier bácsi eddigi szívességét-46-