Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)

Stirling György: Emlékezés az elődökre

sarkot járta be a levegőből. Aztán a Condorlégió Ju-86-osai és He-lll-esei dobogtatták meg az ifjú szíveket, majd a Capronik és a Savoya- Marchettik akciói mozgatták meg a fiatalok fantáziáját. A háború előtti utolsó békeévben rendezett budaörsi repülőnapon tízezrek gyönyörködtek a CR-32-esek kötelékrepülésében és budaörsi lélegzetállító műrepülő figuráiban.

Nem csoda hát, hogy a magyar fiatalságot mindennél jobban kezdte érdekelni a repülés. És éppen ezért minél többet — mindent — akart tudni a kérdésről. Népszerű lett a modellezés, egyre többen hódoltak a vitorlázásnak s később a motoros sportrepülésnek és a legtöbb fiú álma az volt, hogy ha katonakorba kerül, a „Fiiegerekhez” vonulhasson be.

Ahol ilyen érdeklődés mutatkozik valami iránt, ahol ennyien foglalkoznak valamivel, ott szükség van egy újságra, szaklapra. Ezt fedezte föl kitűnő érzékkel egy furfangosagyú székely fiatalember, Jánosi István, aki a meszszi Zágonból került a fővárosba az első világháború utáni években. Az elsők közt állt be a sportrepülők sorába és szerelmese lett a repülésnek. Sporttársaival, barátaival beszélgetve látta, hogy igény van egy olyan szaklapra, mely a repüléssel foglalkozik. Olyan folyóiratra, amilyen még sohasem létezett a magyar sajtóban.

És Jánosi Pistát nem olyan fából faragták, hogy megálljon a tervezgetésnél. Amit ő egyszer a fejébe vett, azt meg is valósította. Nekiállt a szervezésnek. Kilincselt a hivatalokban és végigjárta azokat a módosabb embereket, közéleti szereplőket, akik rokonszenvvel viseltettek a repülés iránt. Hamarosan sikerült összehoznia egy kis tőkét, annyit, amenynyi éppen elégnek látszott egy mélynyomású képes folyóirat megindításához. Közben tanácskozott szakemberekkel, az ifjúság álmait ismerő „öreg” repülőkkel. Jánosi éjszakákba nyúló beszélgetéseket folytatott atyai jóbarátjával, Hefty Frici bácsival. Frici bá sok hasznos ötletet adott az újdonsült főszerkesztő-laptulajdonosnak és végülis 1938. július 1-én megjelent a Magyar Szárnyak első száma.

Az új ifjúsági folyóirat, — mert elsősorban az ifjúságnak készült, főleg az első években — jött, meglátták és győzött! Mi volt a Szárnyak népszerűségének titka! Több titka is volt. Elsősorban talán az, hogy a szerkesztők eltalálták a hangot, amit a többségükben ifjú olvasók vártak a laptól. Közérthető stílusban írott cikkeket közöltek olyan szakkérdésekről is, melyekről máshol csak száraz és unalmas

56

értekezéseket lehetett olvasni. A szakcikkeket riportok tarkították, melyek már a békeidőben is izgalmasak voltak, de amikor a háború elérte hazánkat, a háborús élmények, a bevetésekről, bombázásokról, légiharcokról szóló beszámolók lettek a „slágerek”.

Időben előreugorva hadd említsem itt meg egy személyes élményemet. 1944. nyarán magához rendelt Mária Valéria utcai hivatalába Bisits Tibor repülőalezredes, a Magyar Szárnyak katonai elöljárója és így szólt hozzám: — Idefigyelj fiam! Holnap reggel fölszállsz a balatoni gyorsra és lemész Balatonalmádiba. Itt megkeresed a Balatoni Yacht clubot és jelentkezel a napostisztnél. Ez a Puma-vadászok szállása, akikről már írtál pár riportot. Már tudnak az érkezésedről és megbeszéltem Heppes őrnagy úrral, hogy egy hétig velük leszel. Ott fogsz lakni az ő körletükben, velük kelsz, velük fekszel és velük mész ki minden nap a veszprémi repülőtérre. Szabad mozgásod lesz a repülőtéren és az épületekben: nyisd ki jól a szemed, mert az a dolgod, hogy mindent megírj, amit látsz, annyit írhatsz, amennyi témát csak találsz, csak jó legyen! No Isten áldjon!

Az örömtől ragyogó ábrázattal vágtam öszsze a bokámat és legszívesebben azonnal indultam volna. És másnap délben befordultam a BYC kapuján: egy hétig ez volt az otthonom, mint a 101 vadászosztály repülőinek. Elsőnek Tóth Drumi, régi barátom és Kovács Paja, volt osztálytársam üdvözölt. Megropogtatták a csontjaimat, aztán helyet kerestek nekem. Másnap reggel már velük együtt szorongtam a padokkal felszerelt teherautón, mely minden reggel átszállította a „népet” a veszprémi országúton a Balatontól néhány kilométerre lévő katonai repülőtérre.

Nagy élmény volt elsőizben bebarangolni ezt az akkor már legendáshírűvé vált helyet. És látni a kifutópályát — nem volt az beton, vagy kiépített repülőtér, csak gyér fűvel benőtt nagy szabad térség a fák között, — ahonnét naponta többször is fölszálltak a pumavadászok, hogy szembemenjenek a délnyugat felől érkező amerikai bombázókötelékekkel. Százával jöttek a Liberatorok és a Repülő Erődök, a B-24-esek és a B-17-esek és rajzottak körülöttük a Mustangok, meg a kéttörzsű Lightningek. De a pumák sohasem számolták, hány ellenséges gép jut egy Messerchmittre, hanem lecsaptak a támadókra és vitézül megvívták a maguk harcát. Teljesítették a pa