Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)

Erdélyi József: Ejtőernyős

Egy hazáját és népét nagyon szerető lelkes, kis csoport történetét szeretném megírni, egy olyan bajtársi közösség történetét, melyben az ép test mellett valóban ép lélek uralkodott. Az összetartó, bajtársi szellem a levegőben járó emberekre mindig jellemző volt. Ez a szellem hatotta át ezt a bajtársi közösséget is, rendre, rangra és iskolai végzettségre való tekintet nélkül. Mi ezt természetesnek tartottuk. Tudtuk, hogy a légjárás veszélyei is egyenlő mértékkel mérik az embereket.

A háború vérzivatara — mint oly sok mindent — ezt a bajtársi közösséget is szétszórta. Legyen ez az írás emlékoszlopa élőknek és holtaknak egyaránt.

Ennek a történetnek a megírása nem az én feladatom lett volna. Bajtársam és talán egyetlen igazi barátom, Makray Ferenc, akihez közel ötven éves szoros barátság fűzött, kezdte el az emlékek rendezését naplójegyzetei alapján. A ma oly gyakori hirtelen szívhalál vetett véget munkájának. Ekkor határoztam el, hogy — mint a háborúban az elesett bajtársak helyét — elfoglalom az ő helyét a történet megírásában. Most, mikor naplójegyzeteinek összeállításával és a történet kialakításával küszködöm, ügy érzem, itt áll mellettem. Rám néz, azzal a nagyon ismert, kicsit gúnyos mosolyával és azt mondja: „Ugye most téped magad, de eddig nem sokat törődtél vele!” Nem, öreg barátom, valóban, eddig nem törődtem ezzel a munkával, csak mióta elmentél érzem, hogy folytatni kell a megkezdett munkát valakinek.

Talán nekem megadja a sors, hogy be tudjam fejezni.

1938 nyarán határozta el a Honvédelmi Minisztérium, hogy megkezdi az ejtőernyős fegyvernem szervezését. Az első lépés egy kísérleti keret megalakítása volt. Erre azért volt szükség, mert sem ejtőernyős ugrásban, sem ily csapatok kiképzésében nem volt senkinek az országban semmilyen tapasztalata. Az ejtőernyős ugrás világszerte úgy élt a köztudatban, mint egy igen veszélyes akrobatika. Csak a harmincas évek elején kezdtek az európai országok foglalkozni az ejtőernyő katonai hasznosításával. Minden ország a maga emberi és természeti adottságának megfelelően igyekezett kikisérletezni ennek a fegyvernemnek a kialakítását.

Mikor 1938 nyarán megérkezett a felhívás a csapattestekhez, hogy jelentkezzenek fiatal tisztek az ejtőernyős kísérleti keretben való munkára, az idősebb tisztek hitetlenkedő mosollyal olvasták a rendeletet. Szinte kötelességüknek érezték, hogy a fiatal tiszteket lebeszéljék erről a nyaktörő vállalkozásról, amit öngyilkosságnak tartottak.

így jártam én is a kiskúnhalasi 4. kerékpáros zászlóaljnál, ahol, mint annak legfiatalabb hadnagya teljesítettem szolgálatot. Csak véletlenül tudtam meg a rendeletet egy fiatal századparancsnoktól, aki — tudván, hogy síversenyző vagyok és gondolván, hogy a síugrás és az ejtőernyőugrás rokon szakma — felhívta rá a figyelmemet. Már másnap jelentkeztem a zászlóalj segédtisztnél. Ma is emlékszem a nevére, Urhegyi Antal százados volt. Szerettük, mert gyakran vállalta a villámhárító szerepét a parancsnok és a fiatal tisztek között. Atyailag figyelmeztetett a vállalkozás veszélyes voltára, de továbbküldte a jelentkezésemet.

1937-ben három jóbarát végezte el együtt a Ludovika Akadémiát: Makray Ferenc, Kiss Zoltán és én. Mindhárman hasonló gondolkodású emberek voltunk és reméltük, hogy a jószerencse majd ismét összehoz bennünket. Egyenlőre messze voltunk egymástól: én a Duna-Tisza közén, barátaim meg a Dunántúl messze eső részein kezdték meg a tiszti szolgálatot. Az ejtőernyős jelentkezésre való felhívás után Kiss Zoltán felvette velem és Makrayval a kapcsolatot. Megelégedettséggel állapítottuk meg, hogy mind a hárman jelentkeztünk és így remélhettük, hogy rövidesen ismét együtt leszünk.

1938. augusztus 16-ra rendeltek minket Budapestre, ahol a Mária Terézia laktanyában kellett jelentkeznünk. Itt találkoztunk először Bertalan Árpád századossal, aki a kísérleti keret megbízott parancsnoka volt. Kemény, katonás embernek látszott. Röviden közölte velünk, hogy repülő orvosi vizsgán kell átesnünk, majd utána Szombathelyen ejtőernyős ugrást kell végeznünk. Ezek elvégzése után történik a döntés, hogy ki kerülhet be a kísérleti keretbe. Összesen tizen jelentkeztünk hadnagyok erre a szolgálatra és az orvosi, majd az azt követő pszichológiai vizsgálat után heten maradtunk. Miután hét fiatal tisztre volt szükség, most már csak a sikeres első ugrás volt hátra, hogy mindenki bekerüljön a kísérelti keretbe. így aztán Bertalan Árpád vezetésével hét hadnagy: Vértes Béla, Mátray Károly, Lédeczy László, Pataky Géza, Majthényi Imre, Kiss Zoltán és én utaztunk Szombathelyre az első ugrás elvégzésére. Megérkezésünk után jelentkeztünk Orosz Béla alezredes39