Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Lévay Győző: A zuhanóbombázók (Zubók) rövid története
Június 5-e után a kiképzés céljaira hozzánk vezényelt Ju.87.B.2-es gépeket visszarepültük Veszprémbe. Június utolsó hetében parancsot kaptunk a keleti frontra való visszatérésre. A földi rész bevagonírozása után a légi rész Kolozsvár — Nyíregyháza — Ungvár (közben való leszállás és feltöltés után) útvonalon Grodek-Jagellonsk hadirepülőtérre repült át, ahol a SG.77/III osztályhoz csatlakozott mint annak negyedik százada. Grodek-Jagellonskin egy hétig még bombadobási gyakorlatokat végeztünk, majd július elején megkezdtük a bevetéseket. Csak most láttam meg, hogy a század pilótái milyen jól vannak kiképezve a német pilótákhoz képest. A németek, nagy veszteségeik miatt, rövid kiképzés után dobták pilótáikat a frontra. Bevetések alkalmával a német pilóták egyenként szálltak fel és csatlakoztak az osztályhoz, ami a gyülekezést nagyon lelassította. Ezzel szemben a magyar század kilences zárt kötelékben startolt el és pillanatok alatt az osztálykötelékben meghatározott helyén volt. A bevetések végrehajtása közben is meglátszott a különbség. Míg a magyar század az ellenséges vadászok támadásai alatt zárt kötelékben maradt, és ezzel biztosította tüzrendszerének hatásosságát, addig a német századok szétszóródtak és komoly veszteségeket szenvedtek. A század alapos kiképzésének köszönhető az is, hogy a lövészek öt légigyőzelmet arattak. Csak a győzelmek odaítélése okozott problémát, mert a zárt tűzrendszer eredményeképpen 3-4 lövész vallotta magának ugyanazt a győzelmet: így azt találtam igazságosnak, hogy a légigyőzelmet igénylő lövészek között sorsot húztunk. Bevetéseink száma szaporodott, de korántsem olyan mértékben, mint 1943 nyarán és kora őszén. Ez annak tudható be, hogy az oroszok légifölénye napról-napra erősödött. Ugyancsak elég gyakran mutatkozott már üzemanyaghiány is. Ekkoriban találkoztunk először az oroszok részére a „Lend-Lease” által leszállított P-39-es „Airacobrákkal” is, melyek nagy fordulékonyságuk és nagy tűzerejűk miatt félelmetes ellenfeleknek bizonyultak. Először a Lemberg térségében előretörő szovjet erőket támadtuk. Mivel itt az orosz csapatok támadásai kissé lelassultak, nem sok dolgunk akadt. Július 9-én azonban Lembergtől Északkeletre, Kowel térségében a szovjet erők áttörték a vonalat és nagyobb erőkkel Nyugat felé nyomultak. Ezen a napon kora hajnalban parancsot kaptunk bevetésre. A bombatámadás után egyedül és meglehetős könnyelműen alacsonytámadást hajtottam végre, mikoris az orosz légvédelem lelőtt. A Pripet mocsarak szélén hasraszálltam és leszállás közben a homlokomon megsérültem (lásd: Hadak Útján, 1966). Míg „beteglistán” voltam (vagyis míg újra tudtam jobb szememet használni), a bevetések vezetését a legtapasztaltabb pilótára, Pénzes Gyula őrmesterre bíztam. Ezt a szokást a németektől vettük át, ahol a parancsnok távollétében a bevetést mindig a legtapasztaltabb pilóta vezette, rendfokozatra való tekintet nélkül. Nem egyszer fordult elő, hogy az osztályparancsnok távollétében az egész osztályt a legtöbb bevetéssel rendelkező altiszt vezette. Július 17-én is Pénzes őrmester vezette a századot bevetésre, mely alkalommal az alakulatot orosz vadászok támadták meg. A vadászok — taktikájukhoz híven — a vezérgépet támadták meg. Pénzes motorja találatot kapott, így kényszerleszállást kellett végrehajtania saját területen. Pénzes azonban a futóit nem robbantotta le és így a gép átvágódott, ő pedig koponyaalapi törést szenvedett és meghalt. Távirásza, Tarlós szakaszvezető, minden sérülés nélkül úszta meg, és másnap visszatért a századhoz. Pénzes halála nagy veszteség volt részünkre, mert — a századparancsnok után — ő volt a legtöbb bevetéssel rendelkező és legtapasztaltabb pilótánk. Július 18-án az orvos levette a kötést a szememről, eltávolította a varratokat a szemöldökömből: újra repülhettem. A koweli áttörés után a szovjet támadás nagy erőkkel tért nyert mind Északon, mind pedig Lemberg térségében. Az arcvonalak „cseppfolyóssá” váltak. Ettől kezdve egy állandó „lidércnyomásos rémálommá” változott helyzetünk. Sohasem lehetett tudni, hogy a szovjet csapatok melyik percben jelennek meg váratlanul repülőtereink közelében. Július 19-én áttelepültünk Grodektól Északra, Stubno környékén egy nagy rétre, hogy az Északon előretörő orosz erőket támadjuk. Az oroszok azonban, ahelyett hogy Lemberget támadták volna, attól Északra, Rava Ruskayanál meglepetésszerűen áttörték az arcvonalat és Délnek fordultak a város körülkerítésére. Mire a német felderítők felfedezték őket, páncélosaik már csak öt kilométerre voltak repülőterünktől. Pánikszerű sebességgel visszatelepültünk Cuminow-ra, de itt sem töltöttünk többet, mint egy napot és máris ugrottunk Rzeszowra (Reichshof). Rzeszowból aztán már rendszerint csak 33
