Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)

Lévay Győző: A zuhanóbombázók (Zubók) rövid története

Nemsokára Molnár és Veress személyzetei­nek halála után dr. Szakály János főhadnagy és dr. Balázs Iván zászlós haltak hősi halált. Alacsonytámadás közben erős gyalogsági fegyvertűzben gépük a földbe ütődött. Valószí­nűleg dr. Szakály János alacsonytámadás köz­ben találatot kapott. Mikor az orosz támadás Charkov irányából is tért nyert, az osztály rövid időre visszate­lepült Poltavára. Itt csak három napig tartóz­kodtunk. Az esős idő ellenére is folytattuk a be­vetéseket. Ekkor a század hajózóinak a száma kilenc gépszemélyzetre csökkent, tehát pihe­nő-napról szó sem lehetett! Az oroszok nyo­mása a Dnyeper folyó irányába mindig erő­södött, ezért az osztály a Kievtől Délre fekvő Vasilkov (Vasilkoje) repülőterére települt. Va­­silkovból aztán istenigazában megindultak a bevetések! Először csak Akhtyrka környékére jártunk bevetésre, de az oroszok mindenütt ha­marosan elérték a Dnyepert, sőt át is keltek azon és Cherkassynál egy erős hídfőt építettek ki. Az osztály és így a század gépei is, reggel­től estig a levegőben voltak. Itt értük el a re­kord napi 11 bevetést, Kóróssy Jenő és Lévay Győző századosok a 100-ik, Pénzes Gyula sza­kaszvezető a 80-ik bevetésüket. A korábban repülő halált halt Arany tizedes pótlására csak ekkor kaptunk új pilótát Szabó László szakaszvezető személyében. Sajnos Szabó kiképzésére nem sok idő jutott, így meg­lehetősen gyakorlatlanul kellett bevetéseit megkezdenie. Ennek meg is lett az eredménye, mert harmadik bevetése alkalmával Yakovlev Yak. 9-es vadászok támadták meg gépét, a lé­giharcban súlyosan megsebesült, de sikerült kényszerleszállást végrehajtania. A német föl­di csapatok őt sebesülten a kievi hadikórház­ba szállították, ahonnan aztán sebesültszállító vonattal Magyarországra vitték. Sajnos azon­ban Szabó László szakaszvezető később sebe­sülésébe belehalt. A század ugyancsak Vasilkovból repülte 1000-ik bevetését. Szeptember elején Kóróssy Jenő százados felesége megszülte gyermeküket. Kóróssy sza­badságot kapott felesége és gyermeke meglá­togatására. Erről a szabadságról nem tért vissza és a Légierők Parancsnoksága engem nevezett ki századparancsnokká. Kóróssy Jenő kiváló századparancsnok volt és elsőren­dű pilóta. A földön könnyedén kezelte a dolgo­kat, nekem mint első tisztnek szabad kezet adott. A levegőben bátor, talán kissé vakmerő volt. Például egyik alkalommal a zunanótá­madás utáni hazatérés közben kivált a köte­lékből és visszarepült a célterület fölé. Nem tudtam elképzelni, mi lehetett az oka ennek a rejtélyes kiválásnak. Leszállásunk után jó tíz perccel érkezett meg. Mikor távirásza kikec­­mergett a hátsó ülésből, halálsápadt volt és a gép törzsének támaszkodva hányni kezdett. Megkérdeztem Kóróssyt: „Jenő, miért fordul­tál vissza és hol jártál? ” Mosolyogva válaszol­ta: ,,Visszamentem megnézni, hogy a bom­bám jó helyre esett-e.” A távirásztól tud­tuk meg, hogy Jenő alacsonyan repülve visz­­szatért a támadás helyére és ott körözni kez­dett. Természetesen a légvédelem összes löve­­gei az alacsonyan repülő magános gépre lőttek és így nem csoda, hogy a szegény tévirász ró­­kázott az idegfeszültség és a kiállt félelem kö­vetkeztében. Ha valaki megérdemelte a Lo­vagkeresztet, az Kóróssy Jenő volt! Nem sza­bad elfelejteni azt sem, hogy ekkor ő már be­töltötte 35-ik életévét és nem volt mai csibe. A német századparancsnokok, sőt az osztály­­parancsnokok között, egyetlen egy sem volt olyan idős, mint Jenőke. A legidősebb német századparancsnok 30 éves volt, de őt a néme­tek már ,,öreg embernek” tekintették. Kóróssy leváltása után a század gépszemély­zete nyolcra apadt. Az orosz vadászok száma erősen növekedni kezdett. Eddig zömmel csak Mig.l-es és Mig. 3-as vadászokkal találkoz­tunk, melyeket a németek hegyes orruk miatt ,,Spitz-Maus”-nak neveztek. Most azonban egyre nagyobb számban jelentek meg a leve­gőben a Lavocskin La.5-ös vadászok, amelyek félelmes ellenfélnek bizonyultak fordulékony­­ságuk és nehezebb fegyverzetük (két darab 20 mm-es gépágyú) miatt. Szeptember folyamán Yak.9-esek is kezdtek feltűnni. Mikor az oroszok már mindenütt elérték a Dnyepert, fő feladatunk a folyamátkelések megakadályozása volt, azonkívül naponta két­­háromszor repültünk bevetéseket a Kanew és Cherkassy között létesített és szilárdan tar­tott hídfőkhöz. Ezeket a bevetéseket igazán nem lehetett „népünnepélynek” nevezni, mert a hídfő tele volt légvédelmi ütegekkel. A folyó közepén lévő sziget két oldalán építették meg az oroszok a pontonhidat cca. 30 centiméterrel a víz alatt, és ezen a hídon keresztül táplál­ták a hídfőt ember- és lőszeranyaggal. A fel­derítők fényképei szerint magán a szigeten 25 légvédelmi lő vég volt állásban, de a folyó keleti oldalán állomásozó Légi Hadsereg vadá­szaival is állandóan számolni kellett. Ha az egyik nap szétvertük a hidat, az oroszok az 30

Next

/
Oldalképek
Tartalom