Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)

Lévay Győző: A zuhanóbombázók (Zubók) rövid története

szaként pedig dr. Balázs Iván orvos zászlós jelentkezett önként.

Poltaváról főképpen a Charkov körüli harcokat támogattuk. Az osztály mindig ékalakban repült támadásra. Elől az osztályparancsnoki raj repült, mögötte a három század, mélységben és magasságban tagozódva. Mivel a St.G.77/II osztály négy századból állt, a negyedik század rendszerint néhányszáz méterrel az osztály felett repült mint biztosító alakulat és az volt a feladata, hogy felderítse a légvédelmi lövegeket és lehetőleg semmisítse meg azokat. Ha nem talált érdemleges célokat, akkor az osztály után zuhant a kijelölt célra. Mivel az orosz légvédelem a támadás alatt rendszerint rejtőzött és csak akkor lépett működésbe, mikor már az utolsó század is befejezte a zuhanást, egész tüzerejét a gyülekező utolsó századra összpontosította. Az orosz vadászok is mindig az utolsó századra akaszkodtak, így annak helyzete sohasem volt irigylésre méltó. Éppen ezért a századok beosztási rendje minden nap változott a külön veszély egyenletes megosztása céljából. Leicht őrnagy jó és igazságos parancsnoknak bizonyult. Eltekintve attól, hogy mi magyarok ugyanazt az ellátást és kantinárút kaptuk, mint a népetek, nem igyekezett bennünket ágyútölteléknek felhasználni, mert a mi századunk is éppen úgy változtatta beosztását a bevetések alatt, mint a német századok. Ezt nem mondhatnám a többi német osztályokról, mert mikor néhány alkalommal a St.G.77/II távollétében a két másik német osztállyal jártunk bevetésre, mindig utolsó századként találtuk magunkat.

Az egész bevetés tartama alatt teljes rádiótilalom volt, csak a pilóta és a távirász használhatták az egymás közötti rádiót. Közvetlenül a támadás megkezdése előtt az osztályparancsnok rádión adtak meg a parancsot: „Fertig machen zum Angriff!” (Támadáshoz felkészülni!) A teljes rádiótilalom azonban sokszor feleslegesnek tűnt fel, mert az orosz hírszerző szolgálat elsőrendű volt. Rádiófrekvenciájuk nagyon közel feküdt a miénkhez. Sok esetben alighogy felszálltunk, már hallottuk az orosz rádiót hívni saját vadászaikat, megadva nekik a Stukák számát és célpontjaikat: bizony nem egy esetben az orosz vadászok már a cél felett vártak bennünket.

A támadási parancs vétele után a gépek hosszú „libasorba” fejlődtek (az ún. Himmel Leiter-be) és a parancsnoki gépet követve borítottak le zuhanásba. A bombák kioldása és a

28

zuhanásból való felvétel után a századoknak a legrövidebb időn belül kötelékbe kellett fejlődniük, hogy zárt tüzrendszerrel védekezzenek az ellenséges vadászok támadása ellen. A zuhanásból való kivétel után voltak az alakulatok a legsebezhetőbbek. Egy szoros kötelékben repülő századnak a tűzrendszere meglehetősen hatásos volt, csak alulról jövő támadással szemben volt sebezhető.

Az orosz vadászokról elég lesújtó volt a véleményünk, mert azok csak az orosz terület felett támadtak és vették fel a harcot. Abban a pillanatban amint át repültünk saját terület fölé, azonnal leváltak rólunk és az orosz megszállta terület határán várták, hogy megint harcba bocsátkozzanak velünk, vagy vadászainkkal. Mi akkor azt hittük, hogy az orosz vadászok gyávák. Csak a háború után tudtam meg egy amerikai pilóta könyvéből — aki 1944- ben hosszabb időt töltött Poltaván és Mirgorodban —, hogy az oroszok minden légigyőzelem után készpénzjutalomban részesültek. A légigyőzelmet azonban a földi csapatoknak kellett igazolniok, amire a német csapatok nemigen voltak hajlandóak, így az orosz vadászoknak nem volt „kifizetődő” bennünket a saját terület fölé követni. Ezt nevezem hazafiasságnak! (C.B. Infield: The Poltava Affair, 87-88 oldal.)

Az első gépveszteséget még a poltavai bevetések alkalmával szenvedtük el. Jászberényi zászlós egy támadás befejezése után légvédelmi találatot kapott gépe jobb szárnyába. Égő géppel kényszerleszállt a senki földjén. Én, azzal a céllal hogy Jászberényit és távirászát az esetleges fogságbaeséstől megmentsem, melléje szálltam. Az orosz aknavetők az én gépemet szétlőtték, így „gyalogosan” tértünk vissza Poltavára (Magyar Szárnyak 1979- es száma, 60-62 oldal).

Közben Poltaváról a század előretelepült egy a Poltava—Karlowka—Krasznograd-i vasútvonal melletti hadi repülőtérre. Ez a repülőtér egy hatalmas lehengerelt tarló volt. Sajnos a század 1943—44-i működése alatt ez volt az egyetlen alkalom, amikor „előre” települtünk és nem „hátrafelé”. Innen a Sumy— Lebedin—Romny térségben előretörő orosz erőket támadtuk. Itt ért bennünket a második veszteség. Egy alacsonytámadás alkalmával vitéz Molnár Imre hadnagy a siklásból való kivétel után túlfordult és összeütközött Kóróssy százados kísérőjének, Veress Gábor szakaszvezetőnek a gépével. Mindkét gép személyzete hősi halált halt.