Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
Lévay Győző: A zuhanóbombázók (Zubók) rövid története
Pénzes Gyula őrmester raja (balról, a szárnyom ülve): Hosszú tizedes, Horváth szakaszvezetö, Pénzes őrmester, Tarhás őrmester, Timler szakaszvezető és Stáhl szakaszvezetö dött már a 102/1 bombázó század — a 102 repülő dandár keretében — Junkers JU.88-as gépekkel, Herder László százados parancsnoksága alatt.) A felállítandó zuhanóbombázó századba való beosztásba önként jelentkezőket kerestek. Jelentkezőkben nem volt hiány, mert az ország már második éve állt háborúban a Szovjetunióval és csak nagyon kevés repülőnek volt alkalma meggyőződnie arról, hogy mint katona ér-e valamit és arról is, hogy miként állja meg a helyét ellenséges tűzben. A 102/2 zuhanóbombázó század Kolozsvárott alakult meg Kóróssy Jenő százados parancsnoksága alatt. Első tiszt: Lévay Győző százados, beosztott rajparancsnokok: vitéz Molnár Imre hadnagy és Jászberényi Ferenc zászlós. Műszaki tiszt: dr. Szakály János műszaki főhadnagy, század orvos: dr. Balázs Iván orvos zászlós, gépkocsi tiszt: Mazák Károly zászlós, földi rész parancsnok: Avar Mihály hadnagy, a fegyver- és bombatiszt nevére már nem emlékezem, mert őt még a legénység is csak „Karika zászlós úr”-nak titulálta karika lábai miatt. A század hajózó része a következőképpen alakult: 1. raj: Kóróssy Jenő százados, Pénzes Gyula és Veress Gábor szakaszvezetők,. 2. raj: Lévay Győző százados, Arany Mihály és Csizmadia János tizedesek, 3. raj: vitéz Molnár Imre hadnagy, Dévényi Lajos és Felvégi András tizedesek, 4. raj: Jászberényi Ferenc zászlós, Róza János és Reményi Gyula tizedesek. A Börgöndön kiképzett hajózó távirászokat, valamint a már kiképzett szerelőket összeszedték azoktól az alakulatoktól, melyekhez előzőleg — az 1940-es átszervezés alkalmával — áthelyezést nyertek Börgöndről. A földi rész legénysége pedig a kolozsvári repülőtérgondnokság állományából került a századhoz, így annak túlnyomó többsége erdélyi székelyekből állt. Emlékezetem szerint a század személyzete 15, vagy 16 különböző alakulattól „verbuválódott” és meglehetősen „vegyes társaságinak látszott. Kóróssy Jenő — akinek felesége akkoriban várta első gyermekük születését — nem sok időt töltött Kolozsvárott. Az adminisztrációt teljesen rám bízta (ebben már volt gyakorlatom, mert 1939-ben, mint egy újonckiképző század parancsnokának, első tisztje voltam), így nekem jutott az a feladat, hogy ezt a vegyes társaságot „gatyába rázzam”. Ez sikerült is egy hónap leforgása alatt: a „Vegyes társaságból” egy egységes, fegyelmezett század lett, amelyre bárki büszke lehetett volna. Még ma is megtiszteltetésnek érzem azt, hogy a későbbiek folyamán ennek a „stramm” századnak lehettem a parancsnoka. Mielőtt bevagoniroztunk volna Kolozsvárott, Bánfalvy István vezérkari ezredes, a légierők Parancsnokságának vezérkari főnöke jött le hozzánk a századot „búcsúztatni”. A szokásos buzdító beszéd és díszmenet fogadása után Kóróssyt és engem félrehívott. Közölte velünk, hogy a Légierők Parancsnoksága csak erős német nyomásra volt hajlandó a századot a frontra küldeni és mi áldozatként vagyunk szánva a „kétkulacsos” politika oltárán: ne számítsunk elismerésre, vagy utánpótlásra. Ha valaki közülünk épségben visszakerül, az csak tiszta nyereség, de a század mint olyan, le van írva mint veszteség. Őszintén szólva ez a közlés meglehetősen vegyes érzelmeket keltett bennem, mert előre láttam, hogy frontműködésünket nem lehet majd „népünnepélynek” tekinteni. 1944. augusztus 29-i Pobizdnik Veliki, Lengyelország. Lévay Győző, 30-ik születésnapján katonái körében 25
