Magyar Szárnyak, 1985 (14. évfolyam, 14. szám)
prof. Badinyi Jós Ferenc: Sumír Szárnyak
natra komolyan és gondolkozzunk emberhez méltóan. Hogy ne a fanatizmus gúnyja bigygyessze szánkat akkor, ha a magyari elődeink „tudáskincséről” beszélnek azok, akiknek a szeme ragyog. Akik hisznek népünk ősiségében s hitüket a tudás fegyvere erősíti. Ez az egyik cél. A másik az, hogy e „tudáskincs” megbecsülésével, hagyományaink ápolásával összefogjunk. Legalább úgy, miként Sitchin öntudatos honfitársai tették. Ugyanis iszonyú nagy a korbeli és a műveltség-beli különbség a sumirnak nevezett paleo-magyar és a héber nép között. A héber leírást csak, ,másodkezünek’ ’ mondhatjuk, mely anyagát a nála sokkal régebbi sumir (paleo-magyar) élettérből, szellemből és kultúrából merítette. De csodálatra méltó az, hogy az öntudatos héberi leszármazottak micsoda szeretettel és lendülettel, összefogással dolgoznak az ő „másodkezű” kultúrértékeik hirdetésében és tanításában és igen elszomorító az, hogy a „magyari” leszármazottak — akiknek még a Kr. u.-X. századi nyelvemlékei ugyanolyan nyelven vannak írva, mint a Kr.e.-i 3. évezredből származó sumir (paleo-magyar) ékiratok nyelve, — a nemtörődömség és a közöny oktalanságával dobják el maguktól kultúrkincseiket. Ennyit röviden az ókori „légierőkről és űrrepülésről”. Bizonyított ténye a régészetnek az, hogy az emberiségnek, a bibliai nyelvezettel, KUS népei ezek, a „kusiták”. Sokat beszélünk a japán-magyar rokonságról. A japánok igyekeztek is a harmincas években ezt a rokonságot kimélyíteni. Sok japán egyetemi tanár járt Budapesten. Sokan emlékeznek még Imaoka Gyuicsirora is, aki tökéletesen beszélt — sok kartársával együtt — magyarul. Sajnos Hóman és a Horthy rezsim alatti művelődésügyi miniszterek nem vették tudomásul ezt a japáni közeledést és a rokonság felújítását visszautasították. így most már nehéz ezt újra felmelegíteni. De magyar részről ma is fennáll egy testvéri szimpátia Japán felé és ma ők az egyetlenek, akik a turáni népek hagyományos tudását felújították és a világ csodálkozó tekintetét magukra irányították. Ha már a paleo-magyar (sumir) űrrepülési feltételezések indokait ismertetem, s bezárom a kört azzal a valósággal, hogy a turáni testvéreink egyike — a szorgalmas és nemzeti öntudattal rendelkező testvérünk, a japán nép meghódította a világűrt. A „Hessische Algemeine” már 1982. december 18-iki számában közli az alábbiakat: „A felkelő Nap Országa”, 1945 óta véghezvitt technikai fejlődésével és teljesítményeivel Európát és Amerikát bámulatba ejtette. Eddig „huszonkettő” a világűrbe fellőtt japán szatelitek száma, melyek különböző pályákon keringenek a föld körül. Minőségük szerint: kísérleti és űr-kutató feladatuk van és pontosan közvetítik a képeket, pontos mérési adatokat és információkat a földi állomásaiknak és — ha a kíváncsi olvasó tokiéban újságot vesz, pl. a „Mainich Daily News”-t, úgy az első oldalon megtalálja azt a „satelit-fotót”, amit a 280 kg. súlyú, „HIMAVARI II.” nevű, időjárást-jelentő műhold közölt. Éppen „öt” ilyen időjárást,jelentő, „Made in Japán” satelit kering a Csendes Óceán felett. Az űrkutatás és űr-kísérlet központja a Tokio-i Egyetemen lévő „Légügyi és Űrhajózási Kísérleti Intézet”. A rakéták kilövőhelye a HONSHU szigeten van, (mely 650 km-re fekszik Tokiótól) NOSHIRO kikötőváros közelében. Néhány hónappal azután, ahogy a Szovjetunió az első — személyzettel ellátott — űrhajóját (Vostok 1.) 1961. április 12-én fellőte, Japán már elkészítette az ő 24 m. hosszúságú, három-testű és 49.5 tonna súlyú rakétáját, melynek üzemanyaga nem folyékony, hanem szilárd volt. Ez volt az M-3S jelű rakéta. A kitűnő japán szakemberek és magasra fejlődött technikájuk hamarosan továbbfejlesztette ezt a rakéta típust és az M-3S rakéta 28 méter hosszú és 61 tonna súlyú lett és ezzel 670 kg. súlyú műholdak kerültek a világűrbe. 1981. február 21-én azután a Kagoshima-i Űrhajózási Központból kilőték az eddig legnagyobb rakétát („N-II”), a három-testű, 40 m. hosszúságút, melynek indulási súlya 140 tonna és 550 kg. súlyú műholdat helyezett az űrbe. Az állami vezetés és irányítás alatt álló „Légügyi és Űrhajózási Központ” tervei szerint a japán ipar jelenleg a japán „önvédelmi” légierőt fejleszti. Érdekes még azt megemlíteni, hogy az első japán műhold rakétáját, 1970. február 11-én, nem a kilövő-pálya helyéről, hanem ún. „távgyújtással”, az Antarctison lévő és SHOWA nevű kísérleti állomásról indították. Gondolkodásra késztető teljesítmény, mely bizonyítja Japán hatalmas technikai felkészültségét a távolban való irányítás és vezérlés problémáinak megoldásában — már 1970-ben. Hova 22
