Magyar Szárnyak, 1984 (13. évfolyam, 13. szám)

Debrődy György emlékezete 1921-1984

Ellenben századosa mondja, ha még egy Liberátor-gépet lelő, olyan német kitüntetést fog kapni, ami még nincs másnak.

Maga meséli, hogy már a német rádióban is beszéltettek vele.

— Elképzelheti, parancsnok úr, milyen lehetett az! — mondja mosolyogva.

— Mindig gyenge oldalam volt iskolában a német nyelv; az a fő, hogy ők meg voltak elégedve, még azt is kérdezték a végén, hogy született német vagyok-e?

Igaz, tizennégy hónapot töltött az orosz fronton, német kötelékben, ott ragad rá valami.

— Szeretném, ha arról tudnál valamit mondani, hogyan valósul meg nálad és általában a ti életetekben a cserkészlelkület. Megértheted, hogy ez nagyon érdekel bennünket, cserkészvezetőket. Sőt az egész cserkésztársadalmat is.

— Az örökös „Légy részen” szemmeltartása mellett bizony minden cserkésztörvény sorra kerül a mi életünkben. A becsületesség, engedelmesség, hű kötelességteljesítés, testvéries bajtársias általános katonai erények, a mi fegyvernemünknél a X. törvény megkívánta szolid élet, az anyaggal, erővel, egészséggel való takarékosság különös jelentőségű. Arról nem is kell beszélnem, hogy a természetszeretetnek milyen pompás iskolája „felülről nézni a világot”. Mint valamikor őrsünknek, most meg repülőegységeinknek vannak állatnevei, de azt nem árulom el: úgyis fenik rá fogukat! A múltkor már bemondta az angol rádió: „Tudjuk, hol állomásozik vitéz Debrődy hadnagy. Majd lesz rá gondunk! ” Nem félek a haláltól, már sokszor szembenéztem vele, szeretem a veszedelmeket is, de a hazának egyelőre azzal nagyobb szolgálatot teszek, ha még dolgozhatom érte, no meg a mama se bánja, ha életben hazakerül a fiacskája. Ő otthon imádságával kíséri utaimat, édesapám meg, mint légvédelmi ütegparancsnok, alulról támogat. Eshetik-e baja az embernek, ha így égbőlföldről oltalmazzák?

— Két jó esetemet mégis elmesélem, melyeket cserkészvonatkozásuaknak tartok. Mindkettő szinte csodálatos megmenekülésemre vonatkozik.

— Az első a III. IV., V. cserkésztörvény magasztos megvalósítása volt. A testvériségnek, lovagiasságnak és annak az elvnek, hogy a cserkész, ahol tud, segít. Lelőttek télen orosz terület fölött. Lezuhantam, gépem meggyuladt, egyébként épségben értem a földre. Dehát, természetesen a muszkák rohantak felém, hogy elfogjanak. Ebben a pillanatban kedves bajtársam, Kenyeres Miklós hadnagy Messerchmittjével odasiklott mellém, felkapott gépébe és hazarepült velem. Az oroszoknak tátva maradt a szájuk, de nem kisebb volt bajtársaink csodálkozása se, mikor így megpillantottak minket a reptér felett, egyiket a másik nyakában ülve. Az eset belekerült a német repülők Aranykönyvébe, mint első magyar fegyvertény. Szegény Miklós barátom szintén lezuhant orosz terület felett. Mi sem természetesebb, minthogy azonnal utánarohantam, hogy visszaadjam a kölcsönt, de sajnos, erdőbe esett, s így nem tudtam hozzáférkőzni. Sokáig köröztem felette, törve a fejemet a megoldáson, de hiába...

— A másik eset sok cserkészemléket idézett fel bennem. Főképpen a tiszai mozgótáborunkat, meg a hadijátékokat, amikor észrevétlenül kellett lopózkodnunk, rejtőznünk, lélekzetünket is visszafojtva megbújnunk, fa tetejéről kikémlelni az „ellenség” állásait.

— Az orosz földön történt. Légi harcban voltunk. Két felhő közt támadtak az orosz gépek engem, meg a kísérőmet. Én lezuhantam az egyik felhő alá és géppuskáztam az előttem lévő gépet, mikor egyszeresek a fejpáncél az ölembe esett. Aztán kezdett büdös lenni a fülkében. No, Gyurka, mindjárt égni fogsz!

— A kisérőgépem nem láthatott a felhőtől. Kezdtem lefelé pislogni és ejtettem a gépet. Akkor már jöttek a lángnyelvek a fülkébe, meg a füst is. Éppen, hogy le tudtam szállni egy erdőszélen. Kiugrottam az égő gépből, aztán futás!

— A „jankók” persze kezdték átfésülni az erdőt. Egy bokor tövébe lapultam és magamra hánytam az avart. Kettő megállt az én bokrom előtt, ott tárgyalt jó darabig. Nagyon mérgesek voltak: Itt kell lennie, hová tűnt el? Hideg, novembervégi hajnal volt. A köhögés fojtogatott. Most segíts önuralom! Könnyeztem az erőlködéstől, de sikerült. Végre megunták a keresést és odébbálltak.

— Én is kibújtam. Fel egy fa tetejére, keresni „egérutat”. Látom, hogy az erdő körül nincs szabadulás. De megláttam egy szénakazlat is: ez jó lesz estig búvóhelynek. Hoszszú-hosszú órákat töltöttem a kazalban, de egyszer hangokat hallok. A szénáért jöttek. Ölükbe vesznek egy-egy csomót és viszik. Én szépen furakodok beljebb és beljebb. De egyszeresek az egyik nagyot markol és megfogja a csizmámat. Először nagyon megijedt, aztán elkezdett ordítani: Itt van! Itt van! és szaladt vissza a táborukba. Én meg az ellenkező irányba!

— Egyetlen megoldás: menekülni „hazafelé”. Már kezdett sötétedni. Az erdő szélén meglestem a „stoj” kiáltásokból, hol állnak az őrségek és kettő között és az éppen felvonuló vonatoszlopok résein átosontam. Futás a Dnyeper irányába, mely onnan vagy 15 kmre volt. Pokoli éhes és szomjas voltam, egész nap egy falatot nem ettem, egy kortyot nem ihattam. Hosszú volt az út,de odaértem. Csókkal üdvözöltem az életmentő folyómat: le-8