Magyar Szárnyak, 1983 (12. évfolyam, 12. szám)
Wieland Aladár: Az utolsó repülés. 1945 Berlin
WIELAND ALADÁR: _ AZ UTOLSÓ REPÜLÉS 1945 BERLIN Óvatosna rágcsáltuk a gyanús öszszetételű, vékonyra szeletelt német katona kenyeret, hogy minél tovább tartson. Hozzá valamelyik Wermacht boszorkánykonyhán kotyvasztott műmézet nyalogattunk. Élveztük azonban, mert Berlin mellett, a gattowi repülőtéren tengődtünk német kegyelemkenyéren és reggeltől estig éhesek voltunk. 1945. április 21-et írtunk akkor, az 1/1 rep. zlj. katonái voltunk. Csupa 18 — 20 éves farkasétvágyú pilótatojás, akiknek egyik fele a kassai Repülőakadémia, a másik fele pedig a tiszthelyettesi Pilótaiskola keménykötésű növendékeiből állott. A tökéletes üzemanyag hiány és a jóformán állandó légitámadások folytán természetesen repülésről szó sem lehetett. Mindössze egy német vadász osztály járt még szórványosan bevetésre, Focke-Wulf 190-es gépeik hasa alatt 500 kg-os ajándékcsomagokat cipelve. Hogy azonban mégse együk ingyen a német kincstár keserű kenyerét, hát mi láttuk el az egyébként nagyon szép és csodálatosképpen teljesen épségben maradt repülőtér védelmét 2 cm-es négyes ikergépágyúkkal, alacsonytámadás esetén. Az egyes lövegállások között mozgó őrszolgálatot teljesítettünk. A lassan összezáruló szovjet gyűrű, a közeledő ágyúdörgés, a harcterekről érkező kósza, de kivétel nélküli rossz hírek, de főleg szülőhazánk elestének biztos ténye vidám, jó szellemünket teljesen letörte. Elöljáróink, tisztjeink minden törekvése csupán arra irányult, hogy miként mentsék meg a magyar repülő ifjúságnak ezt a szépszámú csoportját a biztos pusztulástól. Nehéz, hálátlan feladat volt szorult helyzetünkben. Nemsokára jött a nagy rémhír, hogy felszerelnek bennünket ócska Leheli puskákkal és bevetnek az oroszlánbarlang védelmében, az utolsó golyóig. Na, nekünk sem kellett több, amikor a veszett fejszének már a nyele is biztosan elveszőben van, akkor a fűbe harapni idegen érdekekért, a remény leghalványabb látszata nélkül? Ilyen nagy hősnek egyikünk sem született, így tehát izgalmas suttogásba kezdtünk, hogy miként kellene ettől az áldatlan állapottól megszabadulni. Mindenki szőtte a maga kivihetőnek vélt, vagy megvalósíthatatlan tervét és így született meg Stolte Jancsi (Stoli) elgondolása. Eszerint az egyik hangár mellett egy árva Junkers 52-es horgonyoz feltöltött benzintartályokkal. О azt Zágráb János és egy másik (neve ismeretlen), azelőtt MALERT szerelő cimboránkkal leellenőrzi és amennyien csak beleférünk, elmegyünk egy sétarepülésre Angliába vele. Össze is szervezkedtünk 21-en a nagy tengeri repülésre és lerögzítettük az indulást 21-től 22-re virradó éjszaka 2 órára. Jómagam és Horváth Pista (Művész) barátom a nevezett éjszakán őrszolgálatban voltunk, így a jelszó és jelhang birtokában biztosan mozoghattunk a szemfüles német őrség szemeláttára. Stoli és a két szerelő barátunk már éjfélkor bemásztak a gépbe, hogy a műszereket és általában mindent leellenőrizhessenek a biztos siker érdekében. Két óra előtt öt perccel csupán öten bujdostunk a gép mellett, türelmetlenül várva a társaság többi tagját. Idegfeszítő percek voltak, mert a cirkáló német járőrök elég sűrűn váltogatták egyvadászt helyeztek készenlétbe, amely hivatva van a szökevény társaságot elintézni. Látva a vaklárma okozta pánikszerű hatást, visszafordultunk tehát kettesben, hogy legalább mi ne hiányozzunk. Sietős léptekkel közeledtünk a gép felé és amikor a sötétben már kezdett jól kivehető lenni a nagy hárommotoros gép kontúrja, egyszerre feldörögtek a motorok a csendes reptéren és a nagy szállítógép nekivágott teljes gázzal, hogy minél előbb elhagyja a számára veszélyessé vált zónát. Földbegyökerezve néztük a nagy jelenetet, aztán elkeseredésünkben földhözvágtuk a puskánkat, hogy nedvesedő szemeinket könnyebben törölgessük. Ki tudja, talán a jó Isten akarata volt benne, hogy hármukon kívül többen nem jutottunk fel az öreg Junkersre, mert legjobb tudomásom szerint a mi két kiváló szerelőnk és Stolte János (egyben aranykoszorús vitorlázó pilóta is) soha nem érkeztek meg Angliába. A rettegett német készültségi vadász sem szállt fel utánuk, azt ugyanis mi láttuk volna. Az a hír járta, hogy valahol a csator...A nagy szállítógép nekivágott teljes gázzal, hogy minél előbb elhagyja a veszélyessé vált zónát. ” mást. Elhatároztuk, hogy Művész és én elmegyünk a kb. 1 km-re lévő szálláskörletekbe és felébresztjük az álomszuszék társaságot. Meglepetésünkre nem kellett senkit sem ébreszteni, mert izgatottan suttogták egymás között, hogy a németek megneszeltek valamit és egy 68 na fölött, a szigetország felé közeledő horogkeresztes gépet lelőtték az angol vadászok. Horváth Pista kebelbarátommal (Művésznek hívtuk, mert kiváló karikaturista volt) nagy elkeseredéssel a szívünkben folytattuk tovább őrségi sétánkat. Csendesen beszélget-
