Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Inokai András: Így kezdődött…
hírhedt-poros sóstói repülőtéren töltsék el egy egész napot. Elviszem fürödni a rajomat. Már este kihirdettem, hogy aki tud, szerezzen holnapra fürdőruhát. A GH főnökével kiadattam egynapi hideg élelmet, mindenki fölvehette gyakorlati pótdíját két napra, aztán máris kigördült gépkocsink a repülőtér vaskapuján. Csupán egy távirász szakaszvezető kért engedélyt, hogy visszamaradhasson a városban. Kimenőt adtam neki 22 óráig. A gépkocsivezető mellett ülve csakhamar hallottam, hogy a legénység nótára gyújtott. Üdvrivalgásban törtek ki, mikor megpillantották a Balatont. Balatonaliga után letértünk egy dülőútra, s egyenesen nekihajtottunk a Balatonnak. A parton üdítő, kellemes vízszag fogadott bennünket. Egy lelket se láttunk. Itt nem fürdött senki. Néhány fűzfabokor és egy kis fenyőcsoport adott némi árnyékot a kánikulában. Rövid kioktatás után nekivetkőztünk a fürdésnek. A legtöbben csak úgy “lenge-magyarban” vetették bele magukat a hűsítő habokba. Déltájban, a közeli kocsmában kölcsönkértek néhány vastag fapallót. Vízre bocsájtottuk őket. Ezek voltak az asztalok. Mellig vízben pancsolva, “asztalhoz” ültek, falatoztak. A sörös korsók is a pallókon sorakoztak. Hallatlanul élvezték a kirándulást. Ebéd után az idősebbek elheveredtek az árnyékban, a fiatalabbja tovább lubickolt. Valahonnan kerítettek egy nagy labdát is. Az egész napot itt töltöttük paradicsomi nyugalomban, élvezve a víz illatát, a szép kilátást. Teljesen el voltunk vágva a világtól... Este úgy 20 óra 30 perc körül futottunk be Székesfehérvárra. A Marhavásár-téren megállítottam a gépkocsit, s beugrottam a sarki kocsmába telefonálni. Hátha jött valami újabb parancs? Esetleg hajnali bevetésre. A repülőtéren egy zászlós jelentkezett, mint ügyeletes tiszt. Hála Istennek, hogy felhívtam — jelentette. Sürgős távirat érkezett számomra. Azonnal jöjjek a repülőtérre. Távbeszélőn részleteket nem jelenthet. Hangján éreztem, hogy itt valami komoly dologról lehet szó. Letettem a hallgatót. — Mindenki a gépkocsin marad! — fordultam röviden a várakozókhoz. Néma csend lett. Erre a parancsra senki se várt a gépkocsin... — Azonnal a repülőtérre! — hallották még parancsomat a gépkocsivezetőhöz, mikor bevágtam magam mögött a gépkocsi ajtaját. A repülőtér kapujában tudtuk meg, hogy bombázták Kassát!... A zászlós átadta Bandi bácsi táviratát: “Riadó! Azonnal bevonulni a repülőtérre, ha kell éjjel.” A gépkocsit visszaküldtem a városba a távirászért. Sajnos, ezzel időt veszítettem. A sóstói repülőtérről 22 óra körül startoltunk el, Azóta se láttam viszont ezt a repülőteret, ahol 1932-ben repülő pályafutásom kezdődött Háry László őrgy. parancsnoksága alatt. Hamar megérkeztünk Veszprém fölé. A hangárok végig ki voltak világítva, a gépek kitolva a hangárok elé. Bár pilótáim nem voltak éjjeli repülésre kiképezve, simán leszálltak, csak a gépek fényszóróját használták. Jelentkeztem Bandi bácsinál. Azonnal tájékoztatott és parancsokat adott. A 4. ezred feladata Stryj katonai reptér bombázása. Kisegítő cél: minden egyéb, katonai jelentőségű cél. A gépeket föl kell tölteni 10 kg-os, pillanatgyújtós bombákkal. Ezt A dolgozószobában nem tartottam helyesnek, és kértem, hogy minden században legalább egy raj vigyen magával 50 kg-os, aknahatású bombát is. Bandi bácsi nem engedélyezte. Ma se tudom, hogy vajon a légierők parancsnoksága rendelte-e el a 10 kg-os bombák használatát vagy Bandi bácsitól származott ez az érthetetlen parancs, melynek következményei is lettek... Indulás június 27-én hajnali 4 órakor. Leszállás Debrecenben, ahol az ezred gépei gyülekeznek. A gépeket üzemanyaggal föltöltik. Bustyaháza repülőtere fölött fölvesszük a biztosító vadászokat 8 óra 30 perckor. A tűzcsapás végrehajtása után leszállás a hajdúböszörményi, előkészített hadirepülőtéren. Az ezred élszázada az én századom lesz, s ő — mint ezredparancsnok — az én gépemen, velem repül. Éjfél volt már, mire hazakerültem. Szomszédok voltunk Bandi bácsival a villasoron. Feleségeink gyakran voltak együtt, s mi férfiak is ápolgattuk a jó szomszédságot. Feleségem hamar összeszedte, becsomagolta holmimat, mert hajnali 3 óra 30 perckor indult gépkocsink a repülőtérre. Szidta a nagygyakorlatokat, s főleg “őrültségnek” minősítette ezt a hajszát. Azt tudta, hogy bombázták Kassát, de arról fogalma sem volt, hogy a magyarok számára is kitört a második világháború... Erről mélyen hallgattam, hogy könnyebbé tegyem a búcsút, s legalább reggelig nyugta legyen. Csak másnap, Bandi bácsi feleségétől tudta meg, hogy hova repültem. Ugyan ki gondolta volna június 24-én, hogy a sóstói nagygyakorlat lesz repülőéletem leghosszabb “kirendelése”?... Családomat csak december 10-én láttam viszont, de nem Veszprémben, hanem a nagy puszták közepén Debrecenben, mert amíg a harctéren jártam áthelyezték. Ugyan ki gondolta volna június 25-én, hogy a szép Gerecse hegységben alattam “harcoló” gyorshadtestet egész a Donecig fogom elkísérni?... A gyorshadtest csapatait július 10-én értem el újra Nowaja Usicán, amikor a repülő-csoport parancsnokánál, vitéz Orosz Béla alez-nél — volt ezredparancsnokomnál — jelentkeztem, mert maga mellé vezényeltetett, mint “hadműveleti segédtisztet”. Ezek után bármennyire furcsán hangzik is, de nyugodtan leszögezhetem: nekem a második világháború “háborúval” kezdődött... Az “így kezdődött...” cikket szeretnénk cikksorozattal folytatni. Leírásokat kérünk bajtársainktól az 1941. június 26—27-i élményeikről; mozgósításról, kihelyezésről, bevetésről. Szerkesztő — 7
