Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Fáy Ödön: Repülő orvosi felvételi vizsga - vitéz Hefty Frigyes: Életre-halálra
a “repülő trén”... A ma már mentve van, de vajon mit hoz a holnap? Az ég újra beborult. Foszlányos nimbuszfelhők lebegnek bizonytalan magasságban s egyre lejebb ereszkednek. Visszatérő utunk alig 400 méter magasban visz s a felhőhatár még egyre süllyed, mintha be akarná borítani az egész világot. Eső nem esik, de hosszú felhősávok ereszkednek le pásztánkint s eltakarják a Montello alacsony dombjait is. Nagy nyugtalanság száll meg. Idegesítenek a kósza ködfoszlányok. Bújocskát játszanak gépeink a mélyen lógó felhőrongyok közt — el-eltűnnek, hogy valahol egé-Hefty Frigyes 1918-ban. szén váratlanul megint megjelenjenek. Nem merünk zárt kötelékben repülni, mert egyik sem tarthatja szemmel a másikat. De így bújocskázhat a kokárda is és így lesheti az átkelőket. Újból és újból ostromolja hidászaink serege a Piave zátonyait, hogy csapataink átkelését biztosíthassa. Két nap óta négyszer telt meg a híd feketén az átvonuló csapatokkal s négyszer zúzta szét a Capronik bombája, hogy a megduzzadt folyó sebes árja elragadja roncsait. A felváltás pedig egyre késik, talán csak a felhők takarják, talán el sem indultak meg?... Mindegy! Én nem megyek el innen. Atintek a velem párhuzamosan repülő 9-es számú gépnek, hogy visszafordulok. Takács Nándor visszaint s mögöttem kiválik a sorból. Egy pillanatig még látom fordulóban, aztán eltakarja egy felhőfoszlány. Egy pillantás a benzinárára... már csak percek vannak hátra. Tíz percig még jár motorom — ezalatt meg kell érkeznie a felváltásnak. Most már mindegy, csak gyorsan vissza a frontra. Fojtott motorral, nagy sebességgel repülök át Susegana hídja felett, vigyázva, hogy a gyalogság tüzét elkerüljem. Állandóan ködfoszlányokban repülök s csak pillanatokra válik láthatóvá a Montello. Óvatosan átkerülök a keleti oldalra s boldogan nézem a zsúfolt hidat, a hídfőnél megtorkollott szekerek, géppuskás állatok, emberek sürgés-forgását. Jön már a konyha, jön a szabadulás. Hátul a tüzérség fedezi a felvonulókat, s csak elvétve villan meg a hídközelben egy-egy srapnell — az ellenfél csak tapogatódzik. Ismét a felhőkbe bújok s lassan körözök a Montello veszélyeztetett pontja felett, feszült idegekkel és nagy-nagy várakozással. A vadász szimatjával érzem, hogy a rejtelmes ködfátyol titkokat takar. S már jő is a vad... hatalmas szárnyai átfehérlenek a ködfoszlányokon — propellerei csillogva vonszolják a lomha testet... Caproni! Egyetlen kormányvonással lehúzódom biztos rejtekembe s igyekszem a Góliát hátába kerülni. De az siet. Teljes gázzal, meredek szög alatt igyekszik a hidat mielőbb elérni. Nincs mit vesztegetni. Száz méterrel mögötte kivetem magam a felhőből s mindkét puskámat egyszerre szólaltatom meg. A foszforcsíkok jól ülnek, most csak zavar ne adódjék. A Caproni észrevesz s még meredekebben siklik célja felé. Ebben a pillanatban érzem, hogy valami sötét árny szegődik mellém. Odakapok egy pillantással — nem ellenség, csak Takács bajtársam, leszegett fejjel a Caproni nyomában. Csak egyik fegyvere dolgozik s most fej-fej mellett hajszolja a két Skoda a halálravált ellenfelet. A Caproni érzi, hogy nem menekülhet. Bombái a lejtők bozótjába hullanak, maga pedig megkönnyebbülten igyekszik eg ér út at nyerni hazafelé. De most már nem eresztjük ki. Átvágom útját, hogy eléje kerüljek s ekkor Takács eltűnik előlem. A Caproni gondoláján is megvillannak a foszfor csíkjai, egy pillanatra olyan közel kerülünk egymáshoz, hogy láthatom a bennülőket. Kettő mozog, de hol a harmadik? S jobboldali motorja is megállt. Újabb támadásra kerülök hátába. Sietnem kell, mert benzinórám mutatója nullán áll s a motortól vezényelt gépfegyvereimmel csak addig lőhetek, míg az teljes erővel jár. A foszforgolyók a Caproni motorközpontjában vágódnak el, a hűtőkön, a benzintartályokon — már égnie kellene, de csak idétlen mozgással alácsúszik mind gyorsabban, mind ferdébben... Most már elhagyhatom. Állomását nem éri el. S ismét megcsillan a közelben a 9-es Skoda — Takács megadja a kegyelemdöfést. — A hídon egyelőre nyugodtan kelnek át... Győztünk! Milyen boldogító érzés — hogy ujjong a lelkem. Kárörvendés? Nem, csak együttérzés a sok százzal, ezerrel, akiket a Piave sebes sodra ragadott volna magával a Caproni bombája nyomán. Most már nyugodtan mehetek haza — a közvetlen veszély elmúlt. Éppen jókor. Motorom köpköd, hebeg... a benzin elfogyott. Rákapcsolom a tartaléktartályt — ezzel még hazáig eljutok. De mi az? — Egy gép sziluettje villan ki időnkint a foszlányokból — útamat keresztezi. Takács még itt van? — Most egy pillanatra tisztán láthatom... hirtelen felém fordul. Oldalkormányán megvillan az ántánt-kokárda. — Sopwith angol vadászgép! Villámgyorsan cikáznak gondolataim. Itt életrehalálra találkoztunk. A Sopwith gyorsabb, jobban emelkedik s géppuskái modernebbek. Ha fordulóharcra kerül sor, aligha maradok felül. Fejjel hát a falnak — az egyik beszakad... Nyolcvan méterre lehetünk egymástól. Félprofilból látom. Szembe vele két gépfegyverem. Egy másodperc múlva nyakamon lesz. Lenyomom a billentyűket... a puskák néhányat kattannak s mindkettő egyszerre hall43
