Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
1000 bevetés. A Tábori Újság írja bombázóinkról
Ünnepelnek a műszakiak. Balról Regenye Laci “beszél” a palackhoz. Aladár őrnagy parancsnoksága alatt megalakult 101. Honi Légvédelmi Vadászrepülő Osztályhoz nyertek beosztást. Szeverényi hadnagy, én mint a szerelője, néhány fegyveres és rádiós és Regenye Laci írnok, visszamaradtunk az “újakkal”. Könnyes szemekkel búcsúztunk. Sokaktól ez volt a végleges búcsúnk. A leírt élményeimből láthatják a bajtársaim, hogy hogyan lettem én “Domi”. Mindig örülök ennek a megszólításnak, mert tudom, hogy ez csak repülő berkekből jöhet. Vidám élmények, mint a zsitomiri motorpróba, kalandos, életveszélyes élmények, mint az újév-napi vinnitsai alacsony támadás, együtt vannak elraktározva azzal az élménnyel, amikor Kanadában ismét találkozhattam Debrődy Gyurka századossal és megismerhettem kedves családját is. Megelégedésemre szolgál az a tudat, hogy közel három éves szolgálatom után az elmúlt tíz év óta újra szolgálhatom a Jóisten segítségével a repülő múzeumon keresztül a hazámat és a bajtársaimat. Büszke vagyok arra, hogy közreműködhettem abban a műszaki szolgálatban, amelyik szaktudással és lelkiismeretes munkával lehetővé tette vadászrepülőink sikereit. Büszke vagyok arra is, hogy részt vehetek repülő múltunk emlékeinek a fenntartásában és megőrzésében. 1000 BEVETÉS A Tábori Újság Írja bombázóinkról A katona életében is vannak események, amelyek mellett a legsúlyosabb harcok közben is meg kell állanunk egy pillanatra. Ez a szünet azonban csak azoknak szól, akik kívülről szemlélik a hősi erőfeszítéseket. A harcoló katona nem ér rá ünnepelni. Számára mindennél fontosabb a harc. Ünnepelni a katona csak akkor szeret, ha úgy érzi, hogy elvégezte lelkiismeretesen a rábízott feladatot, s a jól végzett munka megnyugtató érzésével engedheti átömölni egész egyéniségén az elmúlt harcok emlékeit. Mert ünnepelni csak nyugodt lelkiismerettel lehet. A félig végzett munka — bármilyen odaadó is — nem békéltetheti meg a lelket. A béke és nyugodt megelégedettség pedig elengedhetetlen feltétele az őszinte, szívből jövő ünneplésnek. Ezért ünnepelünk ma csak mi, kívülállók. Ünnepeljük azokat a bajtársakat, akik ezen a ragyogó jubileumon is kezükben tartják a fegyvert és talán csak szempillájuk rebbenésével köszönhetik meg az elismerést. Egy ünnepi szónoktól hallottam a következő igaz megállapítást: “Boldog az a nemzet, amely tud ünnepelni, mert van mit ünnepelnie.” És nekünk, mint már olyan sokszor, most is van mit ünnepelnünk. Maga ez a szám talán nem mond sokat. Mit is árulhatna el egy merev számtani fogalom abból, ami mögötte van. Pedig ebben a két szóban emberi életek ritmusa lüktet és holtnak hitt motorok dübörgése zúgatja a kemény elszántságok ütemét. Ezért kell egy kicsit a számok mögé néznünk, ezért kell az élettel telíteni a holt adatokat. A karcsú Ju. 88-asok bevetésen vannak. Csak két gép áll ott a hangárok mellett. Közvetlenül az ezredik bevetés előtt kaptak találatot motorjaikba. Azóta itt pihennek és várják az újabb feladatokat. Elnézem őket és tekintetem előtt elmosódnak az éles körvonalak és egyre mélyülő távlaton keresztül látom a század néhány hónapjának eseményeit. Most egy falu felett vagyunk. Alattunk feketén gomolyognak a szétrombolt szovjet tűzfegyverek, páncélosok és tüzérségi állások. Körülöttünk feketén, szürkén és fehéren fröccsennek a légvédelmi lövegek robbanó pamacsai. Fényes, foszforos csíkok szaggatják szét mellettünk az eget. Mindegyik pamacs, mindegyik fényes csík maga a halál. S a száz és száz halál kellős közepén a célra szegezett fejjel, dörgő motorokkal zuhan a kötelék. Olyan munka ez, mely egész férfiakat kíván. Látok billegetve érkező bombázókat és látok égő motorral hasraszállókat. Az egyik gép, mintha már erre is alkalmatlan lenne. Ejtőernyő domborodik fel alatta... kettő egymás után. A másik nyolcvannyolcasból halálosan sápadt, vérzőkarú pilótát emelnek ki. Már csak annyi ereje volt, hogy hazahozza gépét. Látom az áttelepülések közben sárba ragadt tehergépkocsikat és mellettük a század parancsnokát — ásóval a kezében. Látom és hallom a lehulló bombákat, melyeknek a századot és gépeket kellett volna megsemmisíteniük. Látok ködbekerült bombázót éjjel hasraszállni. Azután katonásan egyenes sorokat látok. Kitüntetéseket kapnak, akik erre legérdemesebbek. És látom az elhagyott körleteket, a szétrombolt célokat és hallom a dicsérő elismeréseket. Büszke megelégedéssel állapítom meg, hogy — van mit ünnepelnünk. Tekintetem most a két javítás alatt lévő gépről egy fehér papírlapra esik. Adatok vannak rajta. Ismét csak száraz számok, minden megjegyzés nélkül. Igyekszem kiemelni a számok lelkét és ezeken keresztül boncolni az eredményeket. Legtöbb bevetése a század parancsnokának, Herder főhadnagynak van. Ehhez járul még két légigyőzelem. Ha egy kicsit a sorok mögé nézünk, ez a két adat mindennél világosabban mutatja a század harci szellemét. A századparancsnok után ismét tiszt következik, Majoros 41
