Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Nagy K. Gyula: Távolfelderítő harckiképzés Németországban
Stellbringnek több se kellett! Én a megfigyelő ülésben foglaltam helyet, mögöttem állt Baán Laci, a rádiós helyére a notpilot-unk ült — mit sem sejtve arról, ami készül. Start után hamarosan meggyőződtem, hogy ezt nem ússzuk meg szárazon! A fák tetejére felfelé kellett nézzek. A gép kb. 450 km.-es sebességgel repült fasorokat, házakat, magasfeszültségű vezetékeket átugorva. A távolban feltűnt egy domb, a tetején kereszt. Pilótánk egyenesen célba vette; a gép mint az őrült rohant e cél felé. A távolság iszonyú gyorsan fogyott: már csak 500 méter, csak 300, 200, 100, már 45 fokra kell felnézzek, hogy a keresztet lássam... Ekkor felhúzza az őrmester a gépet és néhány centiméter hijján elrepül a géptörzs a kereszt felett... A domb után elénk tárul a befagyott Elbe folyó. Pilótánk lenyomta a gépet annyira, hogy a légcsavarkor és a jég között nem volt több, mint egy arasz. A messzi távolban fekete pontokat vettem észre... a gép félelmes sebességgel vágtatott abba az irányba. Hamarosan megállapítottam: varjak ültek az Elbe jegén. Egy szempillantás alatt elérjük őket. Több százan, talán ezren is lehettek. A motorzúgástól megijedve néhány madár felrepül és az egyik pont előttem a megfigyelő ablaküvegét bevágja. Iszonyú ütést érzek a bal lábszáramon. A varjú csőre a német szőrmecsizmát átvágta. Biztos voltam, hogy lábam eltört. A jeges szél süvöltött be a kb. 20 cm átmérőjű lyukon; arcom tele volt üvegszilánkkal, a varjú vérével, belével, tollával. Első gondolatom a pilóta volt: vajon nem sebesült e meg ő is? Láttam, hogy semmi baja, nyugodtan vezet tovább... de most már kb. 20 méter magasságban repülünk. Kiváncsi lettem mi van Lacival, ki mögöttem áll. Mikor meglátta arcom, úgy elkezdett nevetni, hogy a hamarosan bekövetkezett leszállásig meg sem állt. Én meg arra gondoltam, mekkora szerencsénk van: még tán egy méter se kellett ahhoz, hogy Stellbring őrmester a varjút az arcába kapja; bizonyos, hogy ebben az esetben nem írnám meg ezt a kalandot. A ballábam iszonyúan fájt, de amikor a gépből kisegítettek már rá bírtam állni. A varjú fele: egyik lába, szárnya, nyaka, feje, csőre egyeben maradt. Ezzel a zsákmánnyal — lábánál fogva lóbálva — indultam meg a gyengélkedő felé. Útközben találkoztam Ormay Józsival, ki nem tudott hová lenni a csodálkozástól: “Hát téged meg mi lelt?” kérdezte, de nekem nem volt kedvem magyarázkodni. Besántikáltam a gyengélkedőre, ahol elkaptak az ápolónők, letepertek valami fekvőhelyre és alkohollal megmosták arcom. Másodszor is megállapítást nyert: mekkora szerencsém van: a szemem nem sérült meg! Előkerült egy orvos is, aki egy csipesszel kb. 30 kisebb-nagyobb szilánkot szedett ki a cifferblattomból — minden fájdalom nélkül, hisz a hideg széltől arcom még félig fagyott volt. Ezért hívtak a német távolfelderítők engem Vogelhändlernek! Csak azt nem tudom, hogy mi lett a varjú maradványával! Ez 1944. febr. 17-én történt. A kiképzés az előírt ütemben folyt tovább, a német oktatók igen megelégedetten nyilatkoztak az öt magyar pilótáról. Nekem meg két dolog tűnt fel. Az egyik: a repülőtéren éjjeli repülő kiképzés is folyik — ez a mi számunkra is szükséges, mert — mint Wolfrum szds. mondta — a távolfelderitő gyakran indul vagy érkezik vissza éjjel támaszpontjára. Éjjeli repülés után rendszerint 2-3-4 géproncs várt bennünket reggel a repülőtéren. Távolfelderítő pilóták és megfigyelők Borsodszemerén — 1944. Balról: Ormay hdgy., Somody szds., Vejtei fhdgy., Sárkány szds., Jankovich hdgy., Gombás fhdgy., Bakonyifhdgy., Szenner hdgy., Zákány fhdgy. Attól tartottam, hogy a rangidős megfigyelők kitérnek majd az éjjeli repülés elől, ha ezt meglátják. — A második érdekes jelenség a Me-HO-es gépekkel való TF. kiképzés volt. Ugyanis a németek Anglia fölé csak a Ju-88- asnál gyorsabb kétüléses Me-110-essel (esetleg 210-essel) mentek távolfelderíteni. A kiképzést a 101 /I. oszt. végezte ott Perleberg-ben. Ismerve a magyar helyzetet — Me-210-es gépünk van; tudtam, hogy kísérleti gépeink fényképezőgépekkel felszerelve készülnek — megfogamzott agyamban a gondolat: javaslatot kéne tenni a kiképzési terv megváltoztatására. Egy telefonbeszélgetés az egész. A Légierők szervezési osztályfőnöke Pogács Imre vk. őrgy., volt tanárom az Akadémiáról, terjesztett fel a Magyar Katonai Szemlé hez aranyplaquette kitüntetésre még mint akadémikust, pont a szervezésről és géptípus kiválasztásról írt tanulmányomért. О bizonyára komolyan venné javaslatom, talán örülne is neki. Két éjjel nem aludtam emiatt. Végül is úgy döntöttem, hogy megfogadom az avatás napján Szörényi Emil alez. úrtól kapott tanácsot: “Gyula, amíg legalább százados nem leszel, befogd a szád. ” És hagytam mindent, menjen úgy, miként azt mások elhatározták — az Ő felelősségükre. Február 22-én Straatmann törm. bemutatta nekünk, milyen nagyszerűen repül a Ju-88-as egymotorral, majd másnap mi is végrehajtottuk az egymotoros gyakorlatot. Ezután hamarosan visszatért a hajózó személyzet a lőiskoláról és megindult a harckiképzés, amit németül Taktik-Fliegen névvel illettek. Ezen repülések (7 feladat) teljes harckörülmények között folytak le több fényképezési feladattal. Annál inkább nevezhetjük igazán harckörülménynek a helyzetet, amelyben repültünk, mert nem egyszer láttunk amerikai távolsági vadászokat a fejünk fölött... A fényképész-kiképzést vezető Őrnagy külön kiemelte és példának megőrizni rendelte a 30 fokos szögben készült felvételem, amelyet a Rügen szigetet Stralsund-dal összekötő hídról készítettem (a gép 60 fokos bedöntésével); ugyancsak a megbetegedett Szenner Jenő hdgy. személyzetével a Stralsund—Greifswald vasútvonalról 20
