Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

Szmolnik Lajos: Repülő lettem

elbizakodottá, mindenkor megma­radt szerény, kedves repülő bajtárs­nak, mindenki által szeretett “MU­­NYÓ”-nak. 1944. november 1-én bevonult a Repülő Akadémiára. A szovjet tér­nyerés miatt az Akadémia, a harcoló csapatok mögé, Szentkirályszabad­jára települt. Repülésről már szó sem lehetett. A növendékek szükség­megoldással, időnként vagon elszál­lásolásban részesültek. Robi és növendéktársai látták azt, hogy csak idő kérdése és kitelepítik őket Németországba. Budapesten, há tramaradt szüleitől kívánt karácso­nyi ünnepek alkalmával elbúcsúzni. Nagy nehézségek közepette hazake­rült szülei kútvölgyi otthonába, de már visszatérni nem tudott, Buda­pest körül a szovjet gyűrű bezárult. Robi az ostrom alatt találkozott volt főoktatójával, Szőnyi Jóskával. Az ismert, mindig mosolygó arcával fordult búcsúzáskor feléje, és mond­ta: “Aztán a háború után is csinálja­tok repülést!” A végzetes sors jelentkezett Robi életében. Szovjet katonák elvitték “davaj, kicsi robot”-ra. Nem volt fel­deríthető pontosan, hogy mi is tör­tént a szovjet katonák ellenőrzésével végzett hótakarítási munkánál. Valószínűleg véletlenül elvágott ásójával egy hóban fekvő telefon­huzalt és ezért egy géppisztolysoro­zattal leterítették. Olyan verzió is el­jutott Szüleihez, hogy a munkás­csoportot a szovjet katonák megtize­delték, Robira is rászámoltak. 1945. január 7-én szülei kútvölgyi családi házától igen kis távolságra zajlódott le a tragédia. A Csipke utca 1. szám alatti telken földelték el. Mivel nem tért haza, Édesanyja keresésére indult. Hónapokig kutat­ta a feltalálható hadifogoly táboro­kat. Remélte, hogy valahol megta­lálja, vagy hírt kap róla. Az időközben felderített tájékoz­tatások, befutott hírek alapján 1945 novemberében exhumálták, puló­verje és sícipője alapján azonosítot­ták. November 7-én helyezték örök nyugovóra a Farkasréti temető kato­nai parcellájában. A háború után megindult a repü­lés, de már nélküle. Vitorlázó repü­lők népes családja nem tudja őt elfe­lejteni, emlékét el nem múló szere­tettel őrzi. REPÜLŐ LETTEM Gondolataimból motorzúgás riaszt fel. Képzeletem visszaröpít azokba az időkbe, mikor a hármashatárhegyi dombokon először emelkedtem fel a szelek szárnyán ál­maim világába: a levegőbe. Életem legszebb percei mindig azok voltak, mikor a repülésről beszélhettem, vagy arról álmodozhattam. Visszagondolok arra az időre, mikor még csak álmodoz­tam arról, hogy én is beleülhetnék egy gép pilótaülésébe és eszembe jut, hogyan vált valóra az álom és hogyan lettem repülő. * Még kis gyermek voltam, mikor Nyíregyházán re­pülőnap volt. Egy szép kis piros gép szállt le a repülő­téren, a hangárok előtt. Ezt a gépet az olaszok ajándé­kozták a magyar nemzetnek, a lezuhant Justice for Hun­gary helyett, melyen annakidején Endresz György és Magyar Sándor átrepülték az Atlanti-óceánt. Édesapám beleültetett a gépbe és én boldog voltam a rengeteg műszer között. Ettől a perctől a repülés lett az álmom. Minden vágyam az volt, hogy végre kormánybotot érezhessék a kezemben. Mikor 15 éves lettem, beadtam kérvényemet a cserkészrepülőkhöz. Nemsokára választ kaptam és be­hívtak orvosi vizsgálatra. Mikor beléptem az orvosi rendelőbe, a százados úr mosolyogva szólt hozzám: “Te is repülő akarsz lenni, fiam?” Keményen hangzott a felelet: “Igenis — százados úr!” Első volt a szemvizsgálat. Távolfekvő falitábláról kel­lett egyre kisebbedő betűket és számokat leolvasni. Az­után egy könyvet vett elő a százados úr. Minden oldalon más és más szám bújt meg alig észrevehetően mindenféle színfoltok között. Az orvos csak forgatta a lapokat, én meg olvastam a furcsa számokat: 25, 18, 72, 63, 42... Végül egy különös szerkezethez vezettek. Az egyik végén három fapálcika állott, melyek közül a középső rögzítve volt, a két szélsőt pedig az innenső végén lévő két kerék segítségével előre-hátra lehetett mozgatni. Az innenső végén kellett belenézni a szerkezetbe és a feladat az volt, hogy a három pálcikát egy vonalba állítsam. Forgattam a kerekeket, igazgattam a pálcikákat, de sehogysem akartak egyvonalba kerülni. Végül az orvos megnyug­tatott, hogy nem is állhatnak egyvonalban... Erre na­gyon megkönnyebbültem. Most mindenféle vizsgálat következett, különböző műszerekkel. Végül a százados úr gumicsövet dugott a El!-vezényszó elhangzása után a gép levegőbe emelkedett, a gumikötél elvégezte feladatát. számba, azzal, hogy fújjak bele annyi levegőt, amennyit bírok. A falon levő vékony üvegcsőben vörös folyadék mutatta lassan emelkedve a levegő nyomását. A vizsgálat után kis könyvecskét kaptam, melyben komoly betűk álltak: “Alkalmas”. Amikor kiléptem a 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom