Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)
Szmolnik Lajos: Repülő lettem
elbizakodottá, mindenkor megmaradt szerény, kedves repülő bajtársnak, mindenki által szeretett “MUNYÓ”-nak. 1944. november 1-én bevonult a Repülő Akadémiára. A szovjet térnyerés miatt az Akadémia, a harcoló csapatok mögé, Szentkirályszabadjára települt. Repülésről már szó sem lehetett. A növendékek szükségmegoldással, időnként vagon elszállásolásban részesültek. Robi és növendéktársai látták azt, hogy csak idő kérdése és kitelepítik őket Németországba. Budapesten, há tramaradt szüleitől kívánt karácsonyi ünnepek alkalmával elbúcsúzni. Nagy nehézségek közepette hazakerült szülei kútvölgyi otthonába, de már visszatérni nem tudott, Budapest körül a szovjet gyűrű bezárult. Robi az ostrom alatt találkozott volt főoktatójával, Szőnyi Jóskával. Az ismert, mindig mosolygó arcával fordult búcsúzáskor feléje, és mondta: “Aztán a háború után is csináljatok repülést!” A végzetes sors jelentkezett Robi életében. Szovjet katonák elvitték “davaj, kicsi robot”-ra. Nem volt felderíthető pontosan, hogy mi is történt a szovjet katonák ellenőrzésével végzett hótakarítási munkánál. Valószínűleg véletlenül elvágott ásójával egy hóban fekvő telefonhuzalt és ezért egy géppisztolysorozattal leterítették. Olyan verzió is eljutott Szüleihez, hogy a munkáscsoportot a szovjet katonák megtizedelték, Robira is rászámoltak. 1945. január 7-én szülei kútvölgyi családi házától igen kis távolságra zajlódott le a tragédia. A Csipke utca 1. szám alatti telken földelték el. Mivel nem tért haza, Édesanyja keresésére indult. Hónapokig kutatta a feltalálható hadifogoly táborokat. Remélte, hogy valahol megtalálja, vagy hírt kap róla. Az időközben felderített tájékoztatások, befutott hírek alapján 1945 novemberében exhumálták, pulóverje és sícipője alapján azonosították. November 7-én helyezték örök nyugovóra a Farkasréti temető katonai parcellájában. A háború után megindult a repülés, de már nélküle. Vitorlázó repülők népes családja nem tudja őt elfelejteni, emlékét el nem múló szeretettel őrzi. REPÜLŐ LETTEM Gondolataimból motorzúgás riaszt fel. Képzeletem visszaröpít azokba az időkbe, mikor a hármashatárhegyi dombokon először emelkedtem fel a szelek szárnyán álmaim világába: a levegőbe. Életem legszebb percei mindig azok voltak, mikor a repülésről beszélhettem, vagy arról álmodozhattam. Visszagondolok arra az időre, mikor még csak álmodoztam arról, hogy én is beleülhetnék egy gép pilótaülésébe és eszembe jut, hogyan vált valóra az álom és hogyan lettem repülő. * Még kis gyermek voltam, mikor Nyíregyházán repülőnap volt. Egy szép kis piros gép szállt le a repülőtéren, a hangárok előtt. Ezt a gépet az olaszok ajándékozták a magyar nemzetnek, a lezuhant Justice for Hungary helyett, melyen annakidején Endresz György és Magyar Sándor átrepülték az Atlanti-óceánt. Édesapám beleültetett a gépbe és én boldog voltam a rengeteg műszer között. Ettől a perctől a repülés lett az álmom. Minden vágyam az volt, hogy végre kormánybotot érezhessék a kezemben. Mikor 15 éves lettem, beadtam kérvényemet a cserkészrepülőkhöz. Nemsokára választ kaptam és behívtak orvosi vizsgálatra. Mikor beléptem az orvosi rendelőbe, a százados úr mosolyogva szólt hozzám: “Te is repülő akarsz lenni, fiam?” Keményen hangzott a felelet: “Igenis — százados úr!” Első volt a szemvizsgálat. Távolfekvő falitábláról kellett egyre kisebbedő betűket és számokat leolvasni. Azután egy könyvet vett elő a százados úr. Minden oldalon más és más szám bújt meg alig észrevehetően mindenféle színfoltok között. Az orvos csak forgatta a lapokat, én meg olvastam a furcsa számokat: 25, 18, 72, 63, 42... Végül egy különös szerkezethez vezettek. Az egyik végén három fapálcika állott, melyek közül a középső rögzítve volt, a két szélsőt pedig az innenső végén lévő két kerék segítségével előre-hátra lehetett mozgatni. Az innenső végén kellett belenézni a szerkezetbe és a feladat az volt, hogy a három pálcikát egy vonalba állítsam. Forgattam a kerekeket, igazgattam a pálcikákat, de sehogysem akartak egyvonalba kerülni. Végül az orvos megnyugtatott, hogy nem is állhatnak egyvonalban... Erre nagyon megkönnyebbültem. Most mindenféle vizsgálat következett, különböző műszerekkel. Végül a százados úr gumicsövet dugott a El!-vezényszó elhangzása után a gép levegőbe emelkedett, a gumikötél elvégezte feladatát. számba, azzal, hogy fújjak bele annyi levegőt, amennyit bírok. A falon levő vékony üvegcsőben vörös folyadék mutatta lassan emelkedve a levegő nyomását. A vizsgálat után kis könyvecskét kaptam, melyben komoly betűk álltak: “Alkalmas”. Amikor kiléptem a 17
