Magyar Szárnyak, 1982 (11. évfolyam, 11. szám)

Szerelmünk: HA-NNI

tarn, amire azt írta: “Látod a Her­­nádot?” — “Bárcsak látnám... Ez nem az. Kassa nagyobb.” Alattunk egy vasútállomás volt, távolból egy vonat közeledett. Kezével a szemére mutatott, aztán azt, hogy “sturco­­lunk”. Intettem, hogy értem, el kell olvasnom, mi van az állomás tetejére kiírva. Alacsonyra ment, de egy pil­lanat alatt elhúztunk az állomás előtt, csak a betűk végét láttam: “LÁR”. Amíg egy kört csinált, eszembe jutott Kardhordó Amália, szigorú földrajz tanárnőm, aki min­dig háttal állított minket a térkép elé, bemondott egy vármegyét és fo­lyékonyan kellett felsorolni annak városait, hegyeit, folyóit. Ha nem tudtuk, kegyetlenül rossz osztályza­tot adott! Bárhogy törtem a fejem, nem jutott eszembe olyan város, aminek a vége “LÁR”. Ezt ráírtam neki a cigarettás dobozra és átnyúj­tottam. Intett, hogy újra “sturc’1 A másodiknál már a telefonpóznák ma­gasságában repültünk a sínek felett. A vonat is közeledett. A vonatra vá­rók, felkapták csomagjaikat és befu­tottak az épületbe. Az állomásfőnök viszont bátran kijött és szájtátva bá­mult ránk. Sikerült elolvasnom: “MAKLÁR”. Ott még sohasem jár­tunk, de tudtuk, hogy a kis városka amit láttunk Eger volt. Végtelenségnek tűnt az út, telje­sen idegen terület felett, fogalmunk sem volt arról, hol járunk térkép nélkül. Aztán megpillantottunk a hegyek között egy várost, széles sárga folyóval. Parancs szerint, a város fölé nem repülhettünk. Zoltán két kört csinált, Hanni süllyedt, megis­mertem a kassai dómot, boldogan integettem neki hátra, hogy megér­keztünk! Leszálltunk a repülőtérre. Amikor megálltunk és leállt Hanni zúgó mo­torja, hát bizony jólesett a csend, a biztos talaj alattunk, jó érzés volt, hogy nem tévedtünk el! Férfiak jöt­tek felénk, én örömömben kikap­csoltam a hevedert és felugrottam az ülésről. Megfeledkeztem a fölém boruló szélvédő üvegről, s a szélébe jól bevertem az orrom. Addigra Zol­tán már mellettem állt a gép szár­nyán, hogy kisegítsen. Amikor meg­látta az orrom közepén keresztben a kék csíkot — ami fájt —, részvét he­lyett, szemrehányóan azt mondta: “Most majd azt hiszik, hogy úgy tet­tem le a gépet, hogy beverted az orrod!” Magamban mérges voltam rá. Nem engem sajnál, hanem saját magát, de hát ez is a speciális pilóta önérzethez tartozik — gondoltam. Krúdy Ádám és Chirke Jenő ked­vesen fogadtak, akik mögöttük jöt­tek Hannit vették gondjaikba és a hangárhoz gurították. Kérdezték, mikor szándékozunk visszarepülni? Mondtuk, hogy más­nap. Megnyugtattak, hogy addig a gépet “leápolják”, rendben lesz. Ügyes pilótámmal közölték, hogy a csehek már jelentkeztek, kétszer sér­tettük meg a légterüket. — Az új magyar határ úgy volt megállapítva, hogy a város kiugrott, a visszakapott területből, ez viszont felülről nem látszott távolságnak. Szerencsére nem tört ki a háború miattunk és nem volt következménye a határsér­tésnek. Már nem emlékszem ponto­san rá, Krúdy Ádám, vagy Chirke Jenő kocsija volt-e, amivel udvaria­san elvittek minket a nagynéném házához. Ahol megszálltunk, az olyan kis Mihályka Géza Fiat CR-42-es '‘scale-model’’ gépje, a MILITARY MULTI­WING PAGEANT versenyén —1982. május 22—23-án — Canberra-ban, Ausztrália fővárosában szép sikert ért el. Lajstromjele V252\ század jelvénye a Szt. György jelvény. bérház volt, ahol kizárólag csalá­dunk tagjai laktak. Nem tudtuk őket érkezésünkről értesíteni, mert Han­nit akkor kaptuk meg, amikor nél­külözni tudták. Pillanatok alatt körülvett minket a nagy család és amikor megtudták, hogy egyenesen az égből pottyantunk oda, idős nagynéném azt mondta, hogy: Jézus Mária! Hogy ti, milyen könnyelmű gyerekek vagytok! Örülök, hogy itt vagytok, de máskor inkább vonaton jöjjetek, pénzt is küldök! A tiszteletünkre rendezett nagy vacsora, amire még a másutt lévő ro­konok is eljöttek, a későig tartó be­szélgetés, alaposan kifárasztott min­ket. Őszintén örültünk annak, ami­kor másnap a repülőtér telefonon je­lentette, hogy felhős látási viszo­nyok, erős szél miatt, nem engedé­lyezik a kis sportgép felszállását. Örültek, hogy maradtunk, de ettől mégjobban aggódtak. Az orrom lát­ványa sem volt bizalomkeltő, pedig egész éjjel vizesruhát tartottam raj­ta. Hiába mondtuk, hogy a telefon is azt bizonyítja, mennyire vigyáznak ránk, nem lesz semmi bajunk! Két nap múlva a kocsi értünk jött. Aggódó idős nagynéném, mielőtt a kapuján kiléptünk, keresztet is raj­zolt a hátunkra és meg kellett ígérni, hogy amint hazaértünk, távirato­zunk. A kassai repülőtéren Hanni már a startvonalon állt. A hatalmas terep­színű gépek között olyan volt, mint egy kis karcsú Hófehérke. Nevetve a kezünkbe adtak két tér­képet, hogy ha az egyik megint elre­pülne, maradjon egy másik, amivel hazatalálunk. Megköszöntük a min­ket körülvett bajtársi szeretetet, se­gítséget, aztán beültünk a kis sport­gépbe. Amikor a levegőbe felemel­kedtünk, alattunk a kassai repülő­akadémia egyenruhás növendékei, rendezett sorokban álltak és egy­szerre tisztelegtek. Meghatóan szép látvány volt... Mi Hanni szárnyain billegtetve viszonoztuk a királyi bú­csúztatást. Köszönöm, kedves Chirke Jenő! Örökre felejthetetlenül szép emlék maradt életünkben ez a kassai út. Már csak én köszönöm _meg, mert Zoltán nem köszönheti. Ő már befe­jezte a földi élet göröngyös útjait. Már csak egyedül emlékezem a bol­dog álmok világára, ahová oly sok­szor szálltunk együtt Hannival. FEKETE MARGIT 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom