Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)

Lelövés

Cseberből vederbe

LÓJA GÉZA

Üldözőim a légvédelmi tűzre teljesen elmaradtak. Kirepültem a Balaton fölé. Ekkor vettem észre, hogy a bal lábam tehetetlenül csüngött. Hirtelen szédület környékezett. Lenéztem, s láttam a csizmám szétlőtt végét, rajta és körülötte mindenütt vér.

A szédülés egyre erősödött.

Kitekintve láttam, hogy a tó tükre egyre közeleg. Kivettem a gépet a zuhanásból, szemben feltűntek a tihanyi hegyek. Bal lábam teljesen használhatatlanná vált, a rosszullét csaknem félájultságig fokozódott. Hirtelen eszembe ötlött, hogy a legmegfelelőbb helyen kell leszállnom, közel segítséghez.

A gyengeség már annyira erőt vett rajtam, hogy nem tudtam meddig leszek képes a gépet a levegőben tartani.

Amint feltűnt Tapolca, pillantásom a kórház melletti parkra esett. Erőm fogytán, tétovázásra nem volt idő. Az azonnali leszállás mellett döntöttem. A föld rohanvást közeledett. Leállítottam a motort, de féleszméletlenül is láttam, hogy túl gyors voltam a leszálláshoz. Most már azonban tenni semmit sem lehetett. Alacsonyan átrepültem a park sövénykerítésén, mögötte az út, majd egy liget fái tűntek fel. Később tudtam csak meg, hogy a leszállásom alatt hirtelenül megjelent Mustangok is lőttek egy sorozatot gépemre. A fák gyorsan közeledtek. Lenyomtam a gép orrát, légcsavarom bukdácsolt néhányat, s közvetlenül a fák előtt a Me-109 az orrára bukott, fejre állt, majd a farkára esett.

Szerencsére mindezt figyelemmel kísérték a kórházból. Kiemeltek a gépből és tíz perc múlva már a műtőasztalon voltam. Az orvosok már be voltak öltözve egy másik operációhoz, de az én esetem súlyosabbnak bizonyult. Egy elég csúnya látvány tárult az orvosok elé. A szovjet gépekkel való harcban ellőtték a bal lábam nagy ujját, a légvédelmi lövedék a bal lábszáramat érte, egy 15 centiméternyi szárkapocs csontot kiszakítva és egyes repeszek a térd alatt akadtak meg. A kényszerleszállással kapott ütés kivitt egy darabot a koponyacsontomból, szerencsére kifelé, és az így keletkezett nyíláson az agyvelőm látszott, így a lelövésemben benne volt az orosz, az amerikai, de főként a német légvédelem, amit a térdem mögül később kioperált, német gyártmányú repesz bizonyított.

Amikor magamhoz tértem, a fejem és lábam be volt kötözve az elsősegély operáció után. Lázam a következő hetekben sohasem szállt 41 alá. Legtöbbnyire félájult állapotban voltam, de egyes dolgokra tisztán emlékszem vissza. A szovjet csapatok nyomultak előre, a kórházat ürítették. Kocsival Vönöckbe szállítottak, ahol a súlyos sebesültekkel a papi szeminárium borpincéjében helyeztek el hatalmas hordók között. Huszonhatan feküdtünk lent a hordágyakon. A kórház tovább menekült nyugat felé, de minket, szállíthatatlan sebesülteket hátrahagytak egy orvos felügyelete alatt. Rövidesen ez az orvos is eltűnt, magával víve az orvosságokat és a mentőkocsit. Teljesen

26

Lója Géza

magunkra maradtunk és tudtuk, hogy az oroszok minden pillanatban itt lehetnek. Cseberből vederbe kerültem, de még nem sejtettem, hogy milyenbe.

Bár állandóan lázban gyötrődtem, egyes képek tisztán maradtak meg emlékezetemben. Felettem volt egy rácsos ablak és folyton arra gondoltam, hogy az oroszok, biztos, ami biztos, be fognak vágni egy két kézigránátot. Szerettem volna más helyre vonszolni magamat, de nem volt erőm hozzá. Észrevettem, hogy a szállításnál egy gyalogos szakaszvezetői zubbonyt húztak rám, de ezzel nem törődtem. Időnként visszaestem a jótékony ájultságba.

Másnap hajnalban jelentek meg az első oroszok. Pillantásuk azonnal a hordókra esett. Úgy látszik nem tudták, hogy kell a hordók csapját megengedni, s így szuronnyal lyukasztgatták őket. Összeszedtek minden edényt, beleértve az ágytálakat is. Becsületükre legyen mondva, hogy ezek a harcoló alakulatok a sebesülteket tisztességesen kezelték. Ott állt egy a hordágyam lábánál és vigyázott arra, nehogy a borért tusakodók meglökjenek. Mindezt önkéntesen, anélkül, hogy mondta volna neki valaki. De szánalmasan is néztek ki a sebesültek; a kötések átáztak vérrel, az arcok halálsápadtak voltak. Az egyik orosz adott egy pohár bort, s talán sosem ízlett úgy, mint akkor. Cigarettával is kínált, de intettem, hogy nem dohányzom. Nem találtak elég edényt a kiömlő bor számára, s így rövidesen pár centi bor állt a pincében.

Nemsokára ez az alakulat tovább ment. Egyre több parasztleány jelent meg, magukat ápolónőnek tetetve, hogy elkerüljék a megbecstelenítést. De így sem sok úszta meg. Hamarosan egy újabb csoport orosz érkezett. Az egyik, géppisztolyát markolászva, körbe járt és mindenkitől kérdezte: Nyemeckij? — Mindenki rázta a fejét. Még felvillant bennem, hátha németül beszélőt keres, és már azon voltam, hogy jelentkezem, de láttam, hogy akik válasza nemleges volt, azoknak semmi bajuk sem történik, így én is nemet intettem. Ez volt a szerencsém. Huszonhatunk között volt egy fiatal német civil — a géppisztoly azonnal végzett vele.

Később egy másik járt körbe, kérdezgetvén, hogy ki milyen fegyvernemhez tartozik. Azt már előzőleg tudtam, hogy a repülőket különösen gyűlölték, s így megint csak ismételtem az előttem kérdezetteket: Infantriszt.

A nap folyamán felvittek minket az épületbe és szobákban kaptunk elhelyezést. Én két hadnaggyal kerültem össze. Az egyiknek, Marjay Tamásnak összes kézujjai és lábai térdtől hiányoztak. Sebesülten feküdt a hóban és lefagytak. Egy idő múlva két szovjet katona jött a szobába, rajtunk közömbösen végigpillantva elkezdtek kutatni. Valahol találtak egy pisztolyt és ezt az asztalra helyezték. Nemsokára megjelent egy vékony, fiatal orosz zászlós. A sebesülteket meglátva ajkai szadista mosolyra húzódtak. Felvette a pisztolyt az asztalról és a két hadnagyhoz kezdett oroszul beszélni. Engem a nyitott ajtó eltakart. Fogalmunk sem volt arról, hogy miről beszél, és egyéb választ nem kapott, mint “nye ponyemaj”. Ez, úgy látszik, ingerelni kezdte. Odament a másik hadnagyhoz és a pisztollyal elkezdte ütni a fejét. A hadnagy arcát rövidesen elborította a vér. Ezután torz mosollyal hátrább lépett és a sebesült felé irányította a pisztolyt. A lövések a mögötte levő falat érték. A hadnagy sápadtan hallgatott.

Ekkor vett észre engem, éreztem, hogy most én kerülök sorra. Szerencsére a fejsérülésem az ellenkező oldalon