Magyar Szárnyak, 1980 (9. évfolyam, 9. szám)

Majoros János: Titkos küldetés 1944. szeptember 22

tésére, mivel berepülést kell csinálnom és ehhez hivatalos személyeket várok a minisztériumból (közlekedésügyi). Ez nem kelthet gyanút, mivel a múltban gyakran csináltam.

A helyzetre jellemző volt, hogy a két kényszerből elfogadott kísérőm neve Marosán távirász és Rákosi mechanikus volt, amit már majdnem rossz ómennek vettem, de aztán elvetettem mint a puszta véletlent.

Szerencsére az idő is kedvezett, csendes eső esett, 200 méter magasan volt a felhőalap és mielőtt Budaörsről elindultam a Bückerrel, a meterológiai állomás 4000 méteren jelezte a felhőtakaró tetejét, ami beborította az egész Balkán félszigetet, az Adriát és Olaszországot. Ebben a tudatban, biztos voltam, hogy gépemet üldözni és megsemmisíteni ilyen időjárási körülmények között lehetetlen, ami erősen fokozta az önbizalmamat.

Röviddel 5 óra előtt feltűnt egy hosszú nyitott autó Budapest irányából. Azonnal beindítottam a startvonalra, a széliránnyal szembe állított He 111-es motorjait, hogy mire a várt utasok megérkeznek, a motorok elég melegek legyenek az azonnali felszálláshoz. Úgy is volt. A soffőr az autóval a gép mellé állt, kiszálltam a gépből, hogy az utasokat, köztük feleségemet is, besegítsem a repülőgépbe. Közben Náday tábornok urat informáltam a kényszer-személyzet problémámról és kértem őt, hogy a felszállás után, hívja magához Marosánt és Rákosit és fedje fel előttük e repülés természetét; ez nem berepülés, hanem titkos küldetés a hazamentés érdekében. Ő beleegyezett ennek az elintézésébe. Mindenki helyet foglalt a főtartón, mivel a gépben se szék se bekötő hevederek nem voltak. Felszállás után rögtön behúztam a felhőbe és benne emelkedve, nagyjából felvettem a 225 fokos kurzust, délnyugat felé. 4000 méter magasságban kiemelkedtünk a felhőből, a nap lassan már ereszkedett le a nyugati látóhatár fölött. Beállítottam a gépet utazó sebességre, közvetlenül a felhőtakaró szintje fölött, számítva arra, ha netalán a Luftwaffe-Süd mégis riasztaná a vadászait Zágrábból vagy esetleg Mostarból, gyorsan vissza tudjak bújni a védelmet nyújtó felhőzet mélyébe.

General Howie közben elővette a noteszét és megmutatta a rádión hivandó angol állomás code-jelét, hogy jelezzük érkezésünket. Ha az Adriát elérjük, akkor létesítsek kapcsolatot majd velük. Hirtelen a felhőtakaró szétnyílik és alattunk kibontakozik az alkonyati derengésben az Adriai-tenger. Hirtelen jobbról megpillantunk vagy 32 hajóból álló convoyt északi irányba haladva. Nyilván utánpótlást visznek a frontra. Sürgősen elfordulok délre, hogy a hajóágyúk lőtávolságán kívül maradjak. Ezután utasítom Marosánt, hogy hívja az angol állomást a megadott code-jelen. Kisvártatva visszajön, hogy a rádió nem működik, az adócső bedöglött. Mivel tartalékcső nem volt, jelentettem Howienek, aki hidegvérrel csak annyit mondott, szálljunk le Nápolyban. Én hasonló hidegvérrel válaszoltam, hogy erről szó sem lehet, mivel egész Olaszországot alacsony felhőzet borítja, az Appennineken átkelni és felhőáttörést megkísérelni rádió bevezetés nélkül, nem beszélve arról, hogy horogkeresztes gépen ülünk és ki vagyunk téve esetleges barátságtalan akciónak, ez tiszta öngyilkosság volna. Ellenben van egy javaslatom: Elrepülünk Benghasiba. Van bőven üzemanyagunk, s ha máshol nem, leszállhatunk a parti homokon. Kurtán válaszolt: azzal nem érünk célt, mivel úgyis vissza kellene mindenképpen jönni Nápolyba, mert ott van közel

mellette az AFHQ (Allied Forces Headquarters). Ismételtem, hogy erről szó sem lehet, ellenben tudomásom szerint (VKF 2-től) itt Foggia környéke tele van repülőterekkel (vagy 16). Megpróbálok egyet elérni és ott leszállni. Ez jó idea, de hogy fogom velük megértetni magam rádió nélkül — kérdezte ő. Nagyon egyszerűen — és ezzel kinyitottam a jelző röppentyűket tartalmazó dobozt mellettem és megkértem segítsen tölteni és üríteni a rakétapisztolyt — továbbá: alacsonyra szállva le, tudom adni a “disaster” jelet, majd SOS-t villogtatok a repülőgép helyzet lámpáival. Erre General Howienek egész jó kedve kerekedett. Megláttuk Pescarat. Leereszkedtünk 300 méter magasságra. Elhúztunk a kikötő fölött, ami zsúfolva volt kirakodó hajókkal, majd kilőttünk 2-3 röppentyűt. Innen nagyjából megcéloztam Foggiat és minden percben lőttünk egy világító röppentyűt. Semmi válasz a földről. Csinálok egy nagy átmérőjű kört (cca 15 — 20 km), hirtelen dél felől egy zöld színű rakéta tör föl nyílegyenesen a földről, s aztán kialszik. Ott kell leszállnunk — mondja Howie a vállamra ütve. Odarepülünk, s egy óriási méretű repülőtér homályos körvonalai bontakoznak ki a sötét háttérből; sátrak tömege, amikből fények szivárognak ki, mindenféle hadfelszerelési tárgy egymás hegyén-hátán, teherkocsik, ágyúk, repülőgépek halmaza. Igyekszem kivenni a futópálya irányát és méreteit, de képtelen voltam meghatározni. Imitt-amott megcsillant valami fényes folt és az volt a benyomásom, hogy a futópálya nem teljesen kész. Akkor még nem tudtam, hogy a szövetséges légihaderő nem épít beton futópályákat, hanem a kiválasztott repülőtérnek megfelelő helyen egyszerűen lefektetnek kikönnyített acéllemezeket, amelyek elbírják a bombázók súlyát. General Howie kérdezi, mi van miért nem szállók le? Mondom, fogalmam sincs, hogy fekszik a futópálya, várjunk, hogy kivilágítsák. Lementem még alacsonyabbra körözni, vadul villogtatva az SOS jelet, de semmiféle kivilágítás nem történt. Erre Howie a homlokára csap s azt mondja: Mi ugyan várhatunk a fényekre, ezek mind nappali repülőterek és éjjeli repülésre nincsenek egyáltalán berendezkedve. Nézzek valahol a közelben egy leszállásra alkalmasnak látszó sík területet, ahol egy kényszerleszállást simán végre lehet hajtani.

Körülbelül 15 km-re délre ettől a repülőtértől felfedeztem egy nagy darab mezőt az észak-dél irányban vezető műút keleti oldalán. Mivel a terület kelet-nyugati irányban volt sokkal hosszabb, a műút felől, nyugati irányból kellett megközelíteni a teret. A legnagyobb óvatossággal, leállított motorokkal és behúzott futóművel hasra szálltam le, előzőleg tanácsot adván, hogy mindenki kapaszkodjon meg amiben tud a gép belsejében. A leszállás szerencsésen sikerült, s alig 10 percre rá már ott termett a repülőtér amerikai személyzete teherautókon, akik figyelték a leszállási előkészületeket. Ok azt hitték, hogy a saját szállítógépük van bajban, amelyik utánpótlást szállíthatott a Balkán partizánjainak (Titobus). Szerencsénk volt, hogy a horogkeresztes jel nem volt felismerhető. General Howie igazolta magát Col. Makóimnál, majd informálta őt a küldetésről, azután bemutatott bennünket, mint az érkező partit. Megvendégeltek bennünket, azután elszállásoltak egy villába.

Col. Malcolm rögtön jelentette az esetet Casertanak, ahol az AFHQ. székelt, a Palazzo Umberttoban. Másnap korán reggel Col. Malcolm előállt egy jeeppel és megin-19