P. Szalay Emőke: Református egyházművészet - Magyar Református Egyház Javainak Tára 24. (Debrecen, 2012)
Ónedények a református egyházban
harang látható, ami arra utal, hogy eredetileg harangöntő volt, később azonban kannagyártóként vált ismertté.84 A XVI-XVII. században az ónedény terjedése eredményezte az ónöntő céhek létrejöttét. Ez az időszak az ország három részre szakadásának a kora. Az ország közepét elfoglaló török hódoltsági területen a XVI. század közepéig tartó szerves fejlődés megakadt. így érthető az, hogy az ebben az időszakban kiteljesedő ónöntés is a felső-magyarországi és az erdélyi területeken jelentkezett, itt jöttek létre a korai ónöntő céhek is. Felvidéken a XVI. században alakult meg a kassai és a pozsonyi céh. Erdélyben szintén a XVI. század a kolozsvári, besztercei, nagyszebeni, segesvári, brassói céh létrejöttének időszaka. A XVII. századra teszik a Felvidéken a besztercebányai, eperjesi, lőcsei, nagyszombati és Erdélyben a nagybányai céh megalakulását. A XVII-XVIII. században az ónedények meghatározó szerepet töltöttekbe a mindennapi életben. A nemesi udvarokban, polgári asztalokon, később a jobbágyháztartásokban is egyaránt előfordultak óntálak, kannák, kancsók. Jelentős volt a szerepük közösségi edényként is, a céhek lakomáihoz szintén hozzátartoztak az ónkannák, tányérok.85 A szépen formált, ezüstös fényű kannák és tálak olyan kedveltségre tettek szert, hogy méltán nevezték őket a szegények ezüstjének. A XVIII. század az ónöntés folytatódó virágkora, újabb céhek alakulnak. Az ország közepén, bár Budán a XV. századból ismertek az első kannagyártókról szóló adatok, de a történelmi körülmények folytán több mint két évszázad után, csak a XVIII. század végén jelentek meg újra ónöntők itt és Pesten. A soproni óncéh létezésével a XVIII. századtól számolnak a kutatók. Korábban a pozsonyi céhhez tartozó, XVI-XVII. századi adatokkal bizonyított győri ónöntők szintén a XVIII. században alakítottak céhet. Ebben a században jelentek meg az aradi mesterek, illetve a század végéről vannak biztos adataink Debrecenből, de ekkor kezdik működésüket a miskolci ónöntők is, akik a legtovább, a XIX. század harmadik negyedében is működtek. A XVIII. század végén, a XIX. század elején az ónedények fokozatosan hátrébb szorultak. Új anyagok hódítottak egyre gyorsabban teret, ez az ónedényformákban, díszítésben egyaránt hanyatlást hozott, másrészt ekkor kezdődik az ónnak a gyáriparban való felhasználása. A XIX. század első felében még készültek ónedények, de egyre kisebb számban, majd a század közepére szinte teljesen megszűnt készítésük. A XIX. század végén, a XX. század elején, a szecesszió korában újból megjelent az ón mint alapanyag, de már nem használati edények, hanem elsősorban dísztárgyak készültek belőle. Magas színvonaluk ellenére ez az időszak a sokévszázados ónművé84 Németh Gábor 1981. 173., Toranova, Éva 1980.122. 85 Lásd pl. a debreceni céhek esetében P. Szalay Emőke 1980. 227-266. 62 4-3
