Horvátországi, Szlovéniai és Burgenlandi Református Egyház - Magyar Református Egyház Javainak Tára 8. (Debrecen, 2005)
A Horvátországi Református Egyház története
kész álltak, akik szerették volna a gyülekezetek háború utáni helyzetét minél előbb felmérni, az egyház életének szervezeti formát, a felelős vezetőknek pedig a gyülekezetek akaratán nyugvó legitimitást adni. Tevékenységüket nem kísérték látványos formalitások, azonban köztudott, hogy az újra benépesülő egykori református gyülekezetek az ő közreműködésükkel és szolgálatukkal szerveződtek ismét egyházi keretek közé. Kopácsi Kettős János lelkipásztor Bellyén, Eszéken, Kopácson és Szentlászlón, Varga György lelkipásztor pedig Csúzán, Hercegszöllősön és Vörösmarton szolgált rendszeresen ebben az időben. A másik elképzelést Lángh Endre lévita püspök képviselte, akinek egyrészről a Horvátországban túlnyomó többségben lévő római katolikus egyházon belüli szervezeti minta volt a példa: összpontosuló egyházvezetés, hierarchikus szervezeti felépítés, püspöki, esperesi képviselet, hivatalos megjelenés az új és modern köztársaság társadalmában, de úgy, hogy mindeközben a református történelmi hagyományokat és a presbitériumok kormányzó szerepét az evangéliumi mozgalmak, a pünkösdista egyház és szabadegyházakhoz való csatlakozási törekvése emésztette fel. Lángh Endre és az általa vezetett püspöki hivatal a háborút követő konszolidáció után is folytatni kívánta a központosított egyházszervezet kialakítását és a kárpát-medencei reformátusság hagyományaitól idegen angolszász típusú liturgia és hitvallásosság meggyökereztetését. Az egyházjogi, teológiai vonatkozásokban egyre bonyolultabbá váló helyzetben 1997. decemberében K. Kettős János, mint a horvátországi reformátusság mintegy 50 százalékát magában foglaló eszéki Elűzöttek Gyülekezetének lelkésze, összehívott egy találkozót. Az eszéki gyűlésen megjelenő gyülekezeti vezetők azonban csupán a horvátországi reformátusság felét képviselhették, ugyanis a püspöki hivatal által a megjelenéstől tiltott gyülekezetek küldöttei eljöttek ugyan, de nem vállalták a nyílt állásfoglalást. 1998. januárjában megtörtént az ún. békés reintegráció, melynek következtében Horvátország területi egysége helyreállt, s az eszéki menekültségben élő baranyai és szlavóniai reformátusok visszatérhettek falvaikba. Az elűzött szendászlóiak hét év után ekkor léphettek először a teljesen kiürített és lerombolt falujukba. A hazatért gyülekezetekben, presbitériumokban egyre nagyobb volt az elégedetlenség a zsinat összehívásának késleltetése miatt. Az év folyamán több regionális presbiteri gyűlést tartottak, melyeken a Horvátországi Református Keresztyén Egyház 7-8 gyülekezete (az itt élő reformátusság mintegy 75-80 százaléka) képviseltette magát rendszeresen. Az úgynevezett “Presbiteri-gondnoki gyűlések”-re minden gyülekezet képviselőjét meghívta a találkozónak éppen otthont adó gyülekezet. Ezek az alkalmak szoros kapcsolatot építettek ki a hosszú viták során békességre jutó, más-más gyülekezetből érkező világi egyháztagok között. A presbitériumok kérésének engedve Lángh Endre hivatala 1998. november 7-ére zsinatot hívott össze. 13
