Magyar Református Ébredés, 1945 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1945-12-29 / 3. szám
2 MAGYAR REFORMÁTUS ÉBREDÉS Az egyház felelőssége a világért A Református Életnek valamelyik konferenciáján a felelősségről tartottam előadást. Utána Imre Sándor azzal a kérdéssel fordult hozzám: Hol van a felelősség határa? Ebben a mélyen erkölcsi látású és kötelességtudatban élő emberben ez volt az élet egyik nagy gyötrő kérdése: Miért vagyok felelős és mii az, amire az én felelősségem már nem terjed ki? Az egész világ* terhét nem vehetem magamra. Sokkal több feladatot látok, mint amennyi erőm van- Hol van az a határ, aineddig a felelősséget nekem kell vállalnom és amin túl olyanok következnek, amik már nem az én dolgaim? Elmélet és gyakorlat között nem lehet különbség. Elméletileg pedig a felelősség határtalan. A hívő ember — Istennel szövetségben élő embert értek alatta. — az egész világért felelős. Az is nyilvánvaló, hogy a felelősségünk gyűrűző körökben terjed tovább a legszűkebb körről a folyton táguló tágabb körökre. A felelősség gyakorlati megvalósulása tehát sohase veszhet el elmosódó általánosságban. A felelősség úgy realizálódik, hogy első- ksorban azért vagyok felelős, hogy az egész világ legalább egy ponton gyógyuló és tisztuló világ legyen is ebből a szempontból a körök kö- .zóppontjában a magamért való felelősség áll. »Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra.« Az Igében nincsenek henye szavak és téves sorrendek. »Cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen a mi hitünk cselédeivel.« »Ha valaki az övéiről és főképpen az ő házané- péről gondot nem visel, a hitet megtagadta és rosszabb a hitetlennél.« Az Ige két tévedés ellen egyszerre óv: nem engedi a felelősségünket szűkszívű önzéssé korlátozódni és másfelől nem engedi általánosságokban elveszni. A felelősség határtalan, az életünk szeretetban és szolgálatban való föih.a sználódása pedig úgy valósul meg, amint Isten kinek-kinek látásban, erőben a feladatok szűWá» vagy tágabb körét kijelölte. Jó itt megállni. Az adományokban különbség van. De Isten nem szűkmarkú és a fölhasznált adományok mértéke szerint szaporítja és bővíti adományait. Aki a kévésén hű, az már most, itt a földön fokról-fokra többre bizatik. »Akinek van, annak adatik.« Ebben a hívő ember számára állandó serkentés van, mert nyilván ma többet tehet, mint tegnap tett és holnap többet fog tudni tenni, mint amnnyi ma tellett tőle- Egyszerűen azért, mert nem magából merít, — hamar ki lehet meríteni a magunk kútját s a vödör rövid idő múlva már az erőlködés iszapját hozza csak föl — hanem abból a kimeríthetetlen forrásból, amit Isten nyitott meg számára önmagában. Megismertük Öt és az ő minden értelmet fölül haladó szeretettét. Ebből az következik, hogy az életünknek nemcsak felelősségben van folyton táguló szét- gyűrűzése, hanem mélységben is folyton fokozódó elmélyülése. A hívők közösségére nézve^ ez azt jelenti, hogy ők együttesen * sem a saját életükért élnek, hanem másokért. A másokért való élet kemény törvényként és ítéletként nehezedik rá a világ fiaira. Hiába akarnak maguknak élni, bele vannak zárva a nagy emberi közösségbe. Megpróbálhatják, hogy kiszakítják magukat és igyekeznek önbiztosító életet élni. előbb-utóbb keservesen kiderül, hogy ez lehetetlen. Az ösz- szefüggés az egyik ember és a másik ember között megmásíthatatlan törvény. Ha nem tetszett vállalni a másik emberért való életet, szerétéiből, kell majd vállalni ítéletképpen a másik ember terhét. A hívő ember, talán nem is öntudatosan, talán nem is elmélkedve a dolog fölött, megoldotta ezt a kérdést, amikor vállalta a másik emberért való életet s közben megtapasztalta azt a csodát, hogy amíg elveszítette az életét, megtalálta azt. A hívők közösségének azt az óriási feladatot adta Isten, hogy vállalják a hitetlenekkel való legmélyebb közösséget: a szeretet közösségét. A hívők bűnei között alighanem az első helyen áll az a bűnös elkülönülés, amit félreértett vagy félremagyarázott igék alapján gyakoroltak. Az Ige nyilván tanítja, hogy »menjetek ki közülök és szakadjatok el tőlük«- Az első gyülekezet megalakulásakor így hangzott az apostoli intés: »Szakasszátok el magatokat e gonosz nemzetségtől.« Mi ebben az Isten kinyilvánított akarata? A hívők legyenek mások, mint a világ fiai. Más az Uruk, akinek engedelmeskednek, más az életük célja, ahova igyekeznek, más az útjuk, amelyen a eélt el akarják érni. I)e éppen úgy az Isteni akarata az is, hogy benne maradjanak ebben a világban mindaddig, amíg az Isten haza nem szólítja őket. »Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.« A só, a kovász és a világosság csak egyképpen teljesítheti rendeltetését. Mi volt ezzel szemben a hívők legismertebb magatartása? Belül nem szakadtak el a világtól, megmaradtak hívő formák között egymásra irígykedők, más dolgába avatkozók, maguknak élők, de külsőleg, elkülönítették magukat és a világot átok alá helyezték, veszendő masszának tartották, amelynek dolgaival nekik nem kell törődniük. A Sátán, aki elváltoztatja magát világosság angyalává, jól működött- Engedélyezett egy szűkszívű, kegyes, klikk keresz- tyénséget, amelyben a hívő emberek azért- vettek részt, mert a közösségben mindig kapni akartak, a közösségben mindig jól akarták magukat érezni s missziójuknak legfeljebb annyi volt a céllá, hogy a kívülvalók közül sikerüljön egynéhányat kihasználni a magük számára, hogy olyanná tegyék, mint ők maguk. T A világ persze marad mindig világ és a- világ fejedelme is (ne felejtsük el: megítélt és hatalmában végleg megtört fejedelem) marad, aki volt. Az egyház mindig a világ ellentéte lesz és az egyház Ura is mindig marad, aki volt- A Stagy Felöltözzétek amaz új embert, melynek újutása van annak ábrázatja szerint való ismeretre, aki teremtette azt. Kot 3:10. Legjöbb az elején kezdeni. Mert van olyan is, csinálják is sokan, hogy kihagyva az első lépést, mindjárt a »folytatásnál« kezdik. Az az első lépés, hogy tisztázzuk, megszü- letett-é már az új ember, vagy sem? Csak a csoda módon. Lélektől született új ember képes az újulásra. A régi csak öregedni tud. Ha megszületett az új és él, akkor életének éppen az a jele, hogy napról napra újul. Tud újulni, van ilyen képes- sége, van újulása. Nem kell kívülről, emberi módon biztatni, mert csinálja úgy magától is. De nem külön kitűzött programja ám az újulás. hanem csupán él és a benne munkálkodó erő cselekszi ezt. Istentől van ez a Szentlélek által. Világos hát, hogy ezt az erőt nem lehet kölcsön kérni, ha — mondjuk — kedvünk támadna is hozzá, s óéin- bérünkét óhajtanánk megújítani általa. A szívben, élő sejtekben munkálkodó erőt nem adhatjuk kölcsön egy kődarab megújításához. Vagy megszületett az új ember és akkor újul magától, vagy nem, és akkor minden emberi buzgóságunkkal csak a régit mosdatgatjuk, fésülget- jük, idomítjuk vagy okosítjuk. Persze a régi, átfestve is csak a régi. Űj szín alatt és más ruhában is csak a test gyümölcseit termi. Sőt, ha sikerült volna is szép imádságokra betanítani, vagy bibliaolvasásra beidomítani, egyre csak ráncosodik, vénül, hiszen minden jól eltanult kegyes szó ellenére a halál munkálkodik benne. A vallásos ó-embernek éppen olyan rothadt a gyümölcse, mint a vallástalannak. Az új-ember újnlásának iránya és célja, hogy kiábrázolódjék benne a mérkőzés végső eredménye sem kétséges. A végső dolgokról van kijelentésünk. De a közbeeső időben — ki tudja meddig, az egy Istenen kívül — van nekünk is dolgunk, az egyháznak, a hívők közösségének ebben a világban. Gyakorlatibban: a magyar református egyháznak van dolga és felelőssége az egész magyarság sorsáért. Páratlan, egyedülálló felelősség ez. Ha igaz az, hogy a magyarság sorsa, megmaradása és jövendője egyedül Isten döntésétől függ, — már pedig ez ma szinte látható és tapintható valóság — akkor ez a döntés a hívők magatartásától, az egyház életétől függ egyedül. Unosuntalan elemlegettük a sodornál példát, ahol tízért kegyelmet nyert volna az egész. De gyakorlatilag nyoma se látszok rajtunk annak, mintha azt a rettenetes felelősséget el'hittük volna, hogy tőlünk függ, vájjon Isten a csapások kemény sorozata után, kegyelmesen jóra fordítja-e országunk sorsát. Hol vannak a forró imádságok? Hol van az egyetlen útról, a Jézus Krisztusról bizonyságot tevő egyház? Hol mutatja az egyház a megújulásnak az életlehetőségeit a magyar öneszmé- lésnek különböző helyein, hogy például csak egyet mondjak: a nevelés kérdésében! Pedig őseink is tiszta és félreérthetetlen példákat adnak elénk, mert ők tudtak a tö- röktől-némettől letiport országban új énekeket énekelni, magyarul Igét hirdetni, pendteneiára ellenállhatatlan kemény szóval fölhívni, az Tsten oltalmazó keze alatt reménységet hirdetni. Keresztyén emberek még mindig el akarnak bújni a felelősség elől. Az egyház még mindig szinte egyetlen feladatának látja a maga eddigi szervezett életének a fenntartását és biztosítását. A kivárás, a jobb idők kivárásának a jelszava vagy titkos gondolata szinte uralkodóvá lett. Hát csak várjuk- Az idők meg fogják hozni azt, amit a felelősséget nem vállaló, a hivatását nem teljesítő, az utat nem mutató, a gyertyát véka alá rejtő egyház megérdemel. Krisztus. Nem vagyunk szégyenlősek és nem szerénykedünk. Kisebbel nem elégedhetünk meg és semmi módon nem adhatjuk alább. De nem is kell. Mert csak az ó-ember szerénykedik ilyenkor, mert az számol a maga képességeivel és a fennálló lehetőségekkel. Céljaihoz erő, szorgalom, akarat és külső lehetőségek kellenek. Az új-emberben pedig éppen a lehetetlen valósul meg. Nem emberi képességek, hanem a hatalmasan munkálkodó isteni erő eselekszi, hogy elváltozik és hasonlóvá lesz ahhoz, Aki teremtette őt. Közben jóformán egyebet sem tesz ez az új-ember, mint hogy hallgatja, nézi, csodálja és imádja Azt, aki képe a láthatalan Istennek, s odakínálja magát engedelmességre, újulásra. Ha tisztázódott, hogy van bennem ilyen Lélektől született új-ember, akkor az a tennivalóm, hogy meg ne akadályozzam ebben az ájulásban, sőt rajta legyek, hogy hatalmasan megerősödhessen bennem ez a belső ember. Vagyis óráról órára pártjára kell állanom Közösségeinkben talán soha nem volt olyan általános az óhajtás, mint mostanában, hogy meg kell újulnunk. Azt mutatják a jelek, hogy már régen az ó-emberünk pártján állónk. Kezdjük el a mai napon éppen a kéznél lévő dolgunkban az Isten szerint való döntést. Ha vállalod, hdgy bármily fájdalmas és keserves is, de Isten kedve szerint döntesz, ámulva tapasztalod majd « csodát: valóban újulása van! Isten megítélte az emberi áb- rázatú keresztyénséget. Most ideje, hogy meglátszódjék rajtunk a megújulás: és új-emberünknek egy-egy friss, Megváltónk vonásához hasonlító vonása átcsillanjon életünkön. P. Tóth Lajos Dr. Szesztqy András: Várjuk egyházunk újulását Azt a kérdést, hogy a magyar református egyháznak szüksége van-e vagy sem újulásra, Isten ítéletével eldöntötte- Nem lehet tehát azon vitatkozni, hogy minden jól van-e úgy, mint ahogy volt. Nem is az a kérdés, hogy a változott életviszonyok teszik-e szükségessé a reformálást, mert hiszen sokadmagam- mal együtt jó évtizede ugyanazt az álláspontot fogalmazzuk és hirdetjük akkor, amidőn ma. is abban látjuk egyházunk megmaradásának egyetlen lehetőségét, hogy az egyéni és közösségi bűnbánaton keresztül, Krisztushoz megtért emberek alkossák és vezessék a magyar református egyházat. Árokba viszi az autót a tanulatlan sofőr, csődbe jut minden vállalkozás, amit nem hozzáértő szakember vezet. Ezt az egyszerű szabályt csak a »demokratikus« egyházalkotmányra épült református egyház nem akarta felismerni és betartani. Krisztusnak az ügyét olyan emberekkel akartuk előbbre vinni, akik Krisztust nem is ismerték, rosszaid> esetben tagadták, jobb esetben szájukkal hirdették. Az igazi értelemben vett demokrácia sokat tanulhat eleink egyházalkotmányából és ha a zsinat- presbiteri, elvet következetesen és szakszerűen vittük volna keresztül, úgy joggal dicsekedhetnénk olyan eredményekkel, amelyből országvilág tanulhatna. A jó és új tömlőt azonban régi és rossz borral töltöttük meg. Egyházi és világi vezetők kiválasztásánál nem a. rendíthetetlen hitvallókat kerestük, de a lelkipásztori állásnál elegendő volt a papíroklevél, a. világi elem kiválasztásánál pedig döntő szerepet játszott az a szempont, ahogy a világ ítélte meg a számba,jöhetőket. Templomba se járó földesurak, híres politikusok s közigazgatási hatalmasságok töltötték be a főgondnoki tiszteket, a presbitériumokba pedig csak a »módos« gazdákat, nagyiparosokat és fösvény kereskedőket jelölte ki a tekintélyre vágyó lelkész és a pénztárt istápoló kurátor. Ilyen szempontok mellett csodálkozni sem lehet azon, hogy Krisz- ius ügye elsikkadt a kufárok kezén, presbitériumaink ikertestvérei lettek a községi kupaiktanáesoknak. felső egyházi igazgatásunk pedig szolgaian másolta le a közigazgatást, választási trükkjeivel és bíráskodásával együttPillanatig sem hiszem, hogy jobbra változik a helyzet, ha a papok hasáskodó tisztségjelölése helyett a. hitetlen hívek egészen demokratikus alapon választják is elöljáróikat s ha az anyagias kurátorok helyett számolni sem tudó Népszerűek kerülnek a gondnoki székbe. Azt is tudom, hogy a megtért keresztyének között is sok az ügyefogyott, félcsákó ember, aki egyházi tisztség viselésre alkalmatlannak látszik. Nem is bízom én abban, hogy emberi okoskodással, törvényújítással vagy kontraszelekcióval mi magunk újítjuk meg egyházunkat. Ez a kérdés egyedül Isten kezében van jó helyen s nekünk csak az a feladatunk, hogy ne akadályozzuk meg az Ő akaratának érvényesülését. Ez az akarat pedig nyilvánvalóan az, hogy Krisztus ügyét Krisztussal átitatott emberekre bízzuk. De hol vannak ezek az emberek? Evangelizálni kell a teológiákat, a gyengehitű lelkipásztorokat. Evanaelizálni kell a gyülekezeteket. intézményeinket. Evangelizálni Kell a magyar reformátusság egyetemét. Ha azután Isten áment mond erre az igyekezetre s a felébredt, felé elindult reformátusságban mindenütt kialakul a szent mag, — sor kerülhet arra, hogy az új bornak új tömlőt szőjünk. Akkor kerülhet sor egyházalkotmányunk, adózási rendszerünk, iskolapolitikánk stb., stb. reformálására. De akkor is tisztán kell látnunk, hogy elsősorban evangélizáciára s csak ezután, vagy ezzel egyidejűleg van szükségünk reformációra. Bereczky Albert Együ't az Úr színe előtt. Újulása van!
