Magyar Református Ébredés, 1945 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1945-12-29 / 3. szám
J k III. évfolyam, 3. szám. 1945 december 29 Új esztendő felé halad az idő. Még nincs ugyan itt, de mire olvashatókká lesznek e sorok, valószínűién már 1946-ot írunk, tehát ú j esztendő lesz. Uj?... Igen, mindig, ez a kérdés az idő következetesen elérkező esztendőváltásaiban. Uj az esztendő, mert eggyel többet számolunk, mert •az esztendőkre porc.iózott idő minden részlete újra kezdődik, mert hiszen az örökkéstartó időtlenséget kénytelen az ember mérni valamivel. Uj-e az élet ? Most engem az a tény terhel, hogy az időnek egy része feltartóz- hatatlanul lejár■ Azzal, hogy múlik az idő, bekövetkezik, hogy ennek, vagy annak az ideje lejár. Most iié- letesen és fájdalmasan látom, hogy egy idő lejárt: a megtérés ideje... 1945-ben lejárt. Isten esztendőkön át hirdetetett egy megoldást, ez nem következett be. A megtérés egyházi és nemzeti, egyéni és közösségi vonalon elmaradt, így az ítélet beteljesedett rajtunk és felettünk. Ha nem is pontosan Szilveszter estéhez és újév napjához van kötve ez az idő lejárat, de must mégis látnom, látnunk kell, hogy ez a régi, ígéretes idő lejárt, nagy viharosan túlhaladtunk rajta. Többé nem jöhet vissza. Ahogy a magyar életet figyelem, nézem, szenvedem, olyanformán látom, hogy a megtérés lehetősége az ítélet alatt adatott, most pedig már az ítélet után vagyunk. Igaz a prófécia: »Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségiek lett volna; de ti nem akaratok...« (Ésaiás 30:15-) A nagy nyomorúságban bizony így mondja nekünk Isten: »Vajha figyelmeztet volna parancsolataimra! olyan volna békességed, mint a folyóvíz és igazságod, mint a tenger habjai.« fÉsaiás íS:18.) Hát nem így van?.. ■ Hát nem ez történt?! Uj felé halad az idő tartalmilag is kényszerűségből. És minekutána nem tértünk meg, ez az »új« nem hasznunkat és kedvünket, hanem kárunkat jelenti, létünket veszélyezteti. megmaradásun ka t bizonytala- nítja. Az olyan megdöbbentő, hogy úgy nagy általánosságban nincs meg ma az emberekben az a várakozás, amelyik ezelőtt betöltötte 1—1 esztendő végén az embereket: megoldásokat, javulásokat várva a kezdődő új esztendőtől. A mutatkozó várakozások és ígéretek is olyan mesterkéltek, erőltetettek, szinte szemfényvesztők. Pedig most van valami újLetelt az Isten ítéletének ideje. Most már az Ö haragja van rajtunk! Most a harag idejét éljük. Óh, mennyi fájó, kínos jele és ténye van nemzeti, de egyházi életünkben is annak, hogy Isten szent haragja szakadt reánk bűneinkért méltán- Rárémlik telkemre: Ez is letelhet. ■. Akkor pedig elpusztulhatunk, bizony elveszhetünk... Az 1946. esztendő igen nagy veszedelmeket, végzetes sorsfordulatot hozhat reánkHozhat-e újat, valami »jót« az új esztendő? Magában véve, azért, mert elérkezett, nem. De ebben az esztendőben történhetne valami jó, ha megbékülnénk az Istennel, ha kiengesztelnénk megbántott Felségét. Csak abban és csak úgy lehetne az 1946. esztendő »új« esztendő, ha bűnbánattal és könyörgéssel a Jézus Krisztus által megbékülünk az Istennel. Ha Isten haragját a vele való megbékülés válthatja, fel. Nem az Isten következik szólam, tenni valamit, hanem most rajtunk Egy év távolságából Az ország keleti részein már néhány hónappal több is, mint egy éve, de a nyugati határszéleken meg ugyaneny- nyivel kevesebb annál* tehát kiegyezve a középarányosban, azt mondhatjuk: éppen most egy esztendeje annak, hogy átvonult hazánk fölött annak a háborúnak a íergetege, amelynél pusztitóbbat eddig nem látott a világ. Ezért, amikor most átlépünk az ó évből az újba, egészen különleges okunk van arra a számadó visszapillantásra, amelyet ilyenkor, esztendők határán, mindig ajánlatos és illendő dolog megtenni. Egyévi távolságba jutottunk azoktól a napoktól, amelyek ezeréves nemzeti történetünk legnagyobb katasztrófáinak egyikét, ha ugyan nem valamennyi közül a legnagyobbat hozták a fejünkre! Ahhoz még kevés ez az egyévi távolság, hogy ilyen nagy eseményt egész mivoltában és teljes jelentőségében át lelhessen tekinteni. De ahhoz már elegendő, hogy a közvetlenül mutatkozó hatásairól számot adhassunk magunknak. Minket ezen a helyen most az a kérdés érdekel: a magyarságnak, közelebbről a református magyarságnak Istenhez való viszonyára milyen hatása volt az átélt ítéletidőnek? Nem valami elméleti érdeklődés késztetne ennek a lelki terepszemlének a fölvételére, hanem elsőrendűen gyakorlati fontosságú szükséglet. Az újjáépítésnek azok a lelki szolgálatai, amelyeknek teljes erőnkkel neki kellene vetnünk magunkat, követelik meg a helyzet tiszta látását. Egészen bizonyos, hogy az átélt veszedelmek és veszteségek mély nyomokat hagytak maguk után mindnyájunk lelkében, tehát nem ugyanazzal a lelki helyzettel állunk szemben ma, mint néhány esztendővel ezelőtt. A halaszthatatlan «ébredés« ügyét nem szolgálhatjuk jól, ha nem vesszük számon, milyen változások mentek vagy nem mentek vágbe milliók lelkében. Azonban, bármilyen fontos és sürgős volna is erre a kérdésre felelettel bírnunk, mindezideig még nagy homályban tapogatódzunk. A kívánt számadást csak azoknak összesített vallomásai és beszámolásai alapján lehetne elvégezni. De a jelenlegi viszonyok mellett az ország különböző részein élő embereknek rendkívül nehéz egymással nem hogy gyűlésekre összejönniük, hanem még postán vagy sajtó által is szót váltaniuk. Történt ugyan néhány »első kísérlet« etekintetben, — és a fönníorgó nehézségekre nézvést ezekre annál halasabb megbecsüléssel tekinthetünk vissza — de ezekből is főképpen csak az tűnt ki, mennyi megbeszélni és tisztázni valónk volna, hogy világosan láthassuk a jelen helyzetet és a jövendő föladatait. Az esztendők határán visszatekintve, azt kell tehát megállapítanunk, hogy még köd üli meg azokat a tájakat, amelyeken tájékozódni szeretnénk. És tegyük hozzá: ezért nem is csak azokat a va óban súlyos, gátló körülményeket okolhatjuk, amelyekre utaltunk, hanem ok dnunk kell magunkat is. Ha igazán és nagyon akartuk volna, akkor mindé i nehézség ellenére is már sokkal tisztábban láthatnék a helyzetet. Nem is biztathatjuk magunkat jó reménységgel a további előhaladás felől, amíg bű ibánattal be nem valljuk eddigi na .yfokú közönyösségünket és restségünket. Megvan-e bennünk erre a hajlandóság? Föl kell vetnünk a kérdést: nem a komoly bűnbánattól való általános idegenkedésünk a főoka annak, hogy még nem jártunk utána alaposabban az egész dolognak? Mert a háború lelki hatásainak a számonvétele vezethet ugyan nagyon eltérő eredményekre, de az az egy bizonyos, hogy akár örvendetes, akár fájdalmas eredmények derülnének ki helőle, mindenképpen a múltúnkkal való komoly szakításnak és a gyökeres megújulásnak a parancsa haugzanék felénk. Lehetséges, hogy sok tényből az fog kitűnni, hogy a háború szélvésze itt is. ott is az élő hitnek olyan tüzeit «'/''*' t: i új lángolásra nmei vek sokáig csak a hamu alatt parázslottak ezreknek a lelkében. Akkor nekünk szegező- dik majd a kérdés: ha Isten kegyelme minden emberi hanyagság ellenére ébren tartotta ezeket a tüzeket, hogy sötét napok jöttével lobot vessenek és világítsanak, miért nem tisztogattuk és tápláltuk őket jobb napokban úgy, hogy mindig is fennen lobogtak volna? Másfelől lehetséges, hogy sok helyt csupa lelki romlás tűnik a szemünkbe és meg kell állapítanunk, hogy sokan vannak sorainkban, akik Isten ítéletéből semmit sem értettek meg, hanem csak még .jobban elfordultak tőle.; Akkor meg arra a kérdésre kell felelnünk: hogyan áltathattuk el magunkat olyan sokáig úgy, hogy »egyházi életnek« neveztük ezt a halálos állapotot? Hiszen abba nem most süllyedtünk bele; az ítélet napjai csak napfényre hozták azt, ami már régtől fogva megvolt! Annyit máris tudhatunk és ezt az esztendők határán alázatosan vállalnunk kell, hogy miénk csak »orcánk pirulása« lehet, a »dicsőség« pedig egyedül Istené, akinek mindig igaza van ellenünkben! Dr. Victor János a. sor. Mi készek vagyunk-e igazán megbékélni az Istennel1 Dániel a maga. idejében, a fogságban eltöltött bizonyos idő után állt oda Isten elé: elismerve Isten apaságát, dicsőségét. nagyságát, igazságát; bevallva saját, népe és népe vezetőinek bűneit, hogy orcapirulása közben kérje, keresse, egyedül Isten irgalmára számítva Jeruzsálem megépítését. Se bűnbánata, se könyörgése nem volt hiábavaló. A magyar sors, nemzetünk jövendője és egyházunk megújulása azon fordul meg, hogy ebben az esztendőben lesz-e a magyarságnak és egyházunknak elég Dánielé, olyan engedelmes lelke, aki tudja, kicsoda az Isten (számít is Reá), aki tudja, ismeri bűneit (pirul is orcája miatta) és aki keresi az Istennel való megbékélést, kiengesztelődést a Krisztusban? Vájjon a »Magyar Megmaradás Imaközössége« tud-e olyan közösségben lenni Istennel, olyan engedelmes lenni az 6 Igéjének, hogy ezt a tisztet betölthesse? Akarva, nem akarva új esztendőt kezdünk. Vájjon készek vagyunk-e az új esztendőben másképpen csinálni dolgainkat és hozzánk békíteni Krisztusban az Istent'?! Nem kegyes kérdés ez. Hanem ez az egyetlen, lehetetlenségében lehetséges megoldás. Újra csiak a régi Ige érvényes, ez ég bennem, ez terhel most az új esztendőre gondolván: »És keresők közülük valakit, aki falat falazna és állana a törésen én előmbe az országért, hogy el ne pusztítsam azt; de senkit sem tmlálék. Ennekokáért kiontom haragomat reájok, megemésztem őket kimúlásom füzével, útjukat fejükhöz verem, azt mondja az Úr Isten-« (Ezékiel 22:30—31.) . . . Igen, ezt az Isten- mondja. \ Békei“i Benő A észrevettük, hogy mi magunk is televagyunk észrevennivalókkail. Meg kell vallanunk, hogy szálkákat kerestünk és magunkban a gerendát mentegettük. Hadd alázzuk meg most, az esztendő végén Isten színe előtt magunkat és hadd valljuk be: elsőik vagyunk a1 bűnösök között- Az Igével nem lehet játszani. Minél többet alkalmazzuk a rajtunk kívül álló világra, annál ítéletesebben zuhan ránk vissza. Az Ige ítélete igaz, akárki hirdeti is azt, de jaj nekünk, ha Jézus Krisztus így vélekedik rólunk: »Az írástudók, és a farizeusok a Mózes székében ülnek. Annak- okáért amit parancsainak nektek, mindazt megtartsátok és megcselekedjetek; de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik. Mert ők nehéz és elhordlhatatlan terheket kötöznek egybe és az emberek vállárrá vetik; de ők az uj jókkal sem akarják azokat illetni.« (Mt. 23:2—3.) Az Ige minket is ítél és minket először. * hogy sokan milyen szívesen hagynák itt ezt a megkínzott, koldus országot. Egyre többen kacsingatnak külföld felé. »Akinek esze van, az menekül innen«, mondotta nekünk valaki. Kezdik számontairtaná a külföldi összeköttetéseket. Óh. csak még erősebb lenne az emberekben a. menekülési vik’iJ Olyan <>ms. hogy megláttatná velők a legbőségesebb^ legesábítóbb »külföldet«, áz üdvösség drága honát, amelyet azonban csak itt, »belföldön« lehet megtalálni, vagy elveszíteni. Oda csak az menekülhet, aki itt mindvégig állhatatos marad és aki megtalálja az »összeköttetést«, a mi Urunkat, a1 Jézus Krisztust, A parancs ez: ittmiaradni és az odafeí- valókat keresni! * hogy egy kormányrendelet meg tudta dézsmálni a pénzünket. Tulajdonképpen az történt, hogy a nálunk lévő pénz háromnegyedét visz- szaadtuk az államnak. Az állam parancsa nagyon bőkezű adakozókká tett mindannyiunkat. Gondoljunk most egy pillanatig arra. hogy az Istennek is van beleszólása az életünkbe. Eddig mindent parancsszóra, valósággal kicsavart a kezünkből. Nem lenne jobb önként, jókedvvel megadni az Istennek azt, ami az Istené? (Luk. 20:25.) Két dől- í got jelentene ez. Az egyik, hogy ébresszük fel az elaludt sáfársági mozgalmat. Isten a pénzdézsmában figyelmeztet, hogy adjuk vissza szépszerével az Ö részét, a tizedet mindén javunkból. A másik pedig az, hogy tni miagunk mindenestül fogva az övéi vagyunk. Miért csak tized részben, vagy negyedrészben adjuk oda magunkat (és akkor is csak azért, mert Ö kényszerít erre)? : Szánjuk oda magunkat egészen Is-! fennek, dióm. 12:1.) * hogy túl jól működik az emberek enüékezőkópessége, ha mások bűneiről van szó. Könnyű mások bűneit észrevennünk, nehéz megbocsátanunk. Jézus Krisztus, aki mindnyájunk bűneit elhordozta, komolyan figyelmeztet bennünket, hogy elég legyen már az emlékezésből: bocsássunk meg egymásnak, amint Ö is megbocsátott nekünk! 1945 az emlékezés, számonkérés és ítélkezés éve volt, 1946 legyen az elfelejtés, az Istennel ós egymással való megbékélés esztendeje. Felejtsük el azokat, amik a hátunk megett vannak! (Fii. 3:14.)
