Magyar Református Ébredés, 1945 (3. évfolyam, 1-3. szám)
1945-12-15 / 2. szám
Erdos K'roly urnák DkhJiECEl'í.p^terfia u. 13. T US III. évfolyam, 2. szám. Aras SSO R l«4-í december 15 Megbékélés napja legyen ez év utolsó vasárnapja. Egy lelkészi közösségben született meg ez a gondolat, annak a mindjobban kivilágosodó fölismerésnek az alapján, hogy Isten haragja van még mindig rajtunk. Lesz-e, nem lesz-e 1945 utolsó vasárnapján gyülekezetekben »megbékélés vasárnapja«, hány helyen lesz, milyen őszinte lesz, nem az én dolgom tudni. Csak azt tudom, hogy először nagyon tetszett ez a terv, de ahogy múlnak a napok rám nehezedik a nyomasztó érzés: nem tudjuk megcsinálni. Szép volna, jó volna, soha inkább egy nép rá nem szorult volna, hogy odaálljon most Isten színe elé és igazat adjon Istennek azért, amit velünk cselekedett. Ne sajátítsuk ki magunknak, de senki sem volna rá hivatottakb és kötelezettebb a magyar nép fiai közül, mint, benne a református egyház, ügy kellene,- ahogy eleink, tudták a mohácsi vész után Nehemiásból, Dánielből: »Kö- nyörgök most előtted nappal ée éjjel Izráel fiaiért és vallást teszek az Izráel fiainak bűneiről, melyekkel vétkeztünk te ellened, én is és az én atyámnak háza, vétkeztünk.« Nem tudjuk megcsinálni. Nemcsak az egész egyház nem tudja megcsinálni, de mó§ az egyházon belül a »hívők« se. Élsőrenden azért nem, mert a hívők gondolkozása mélyen megromlott. A hívők hozzászoktatták magukat ahhoz a furcsa igazsághoz, hogy »mi masok vagyunk«. Igazság ez, de hazugsággá lett. Persze, hogy más a világ és más az Isten népe. Mint ahogy más volt Mózes és Neh'.muis és Jeremiás és Dániel és Pál, mint a hitetlen és Isten ellen lázongó nép. De ugyanakkor, amikor más voltak, egyúttal, azonosulni is tudtak népükkel. Másuk voltak, és egyek voltak egyszerre. A mi hivő köreinket az elmúlt évtizedek misz- sziói munkája csak az egyikre tanította meg, a másikra nem. Mintha bizony Isten csak magunkért, a mi üdvösségünkért könyörült volng, meg rajtunk s nem■ éppen azért, hogy a többleken, az egész népen könyörülhessen,, a mi bunbanatunkert, esedezésünkért. Családban tartottunk ^ biblia- órát. Hivő emberek áradozva tettek bizonyságot, milyen csodálatos szabadu asokat tapasztaltak és milyen gondviselés- csodákat tapasztalnak szüntelenül. Elszomorodva kérdeztem: »Gondoljátok. hogy Isten gyönyörködik ebben a hálálkodás- ban? Az ö ítélete idején elég ennyit« Megdöbbent értetlenség fogadta a szót. Hát nem elég, hogy Isten rólam, rólunk ilyen Nincs velünk az Isten Irta: Béhefi Benő Karácsony szülöttjének egyik neve: Immánuel: »Velünk az Isten«. Ez azt jelenti, hogy karácsony azzal az örömhírrel lepte meg széles e világot, hogy Isten, a hatalmas nagy Valóság, pártjára állt a bűnös embernek, hogy a maga bűnében semmiképpen el ne vesszen. Azóta állandóan azt prédikálja a keresztyénség ennek a világnak: »Ügy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.« Úgy feléből-har- madából el is hitte ezt a* körülöttünk élő világ, legalább is annyira, hogy elfelejtette: jil is veszhetne, hogy veszedelem fenyegeti bűnei miatt. íme, tudom, sőt hiszem én ezeket, mégis tudatosan, nem elírásból, meg kell vallanom: Nincs velünk az Isten! Most olyan időket élünk, amikor ezer és ezer jel mutatja megdöbbentően, bizony bines V ci u 11K <j Zi j-ö * ten. Ne tessenek félreérteni, vagy félremagyarázni, most szóról szóra úgy értem, ahogy le is írtam. Az meg ne csaljon bennünket, hogy vannak olyan érzéseink és mutatkoznak olyan tapasztalataink, mintha mégis velünk volna az Isten. És hiszek a csodákban, ismerem a csodák valóságát, magam is értesültem csodálatos szabadulásokról, gyógyulásokról és imameghallgatásokról, sőt neszem is volt ilyesmikben. Ezekért megadva Istennek a hálát és a dicsőséget, sőt talán éppen ezért inkább, mégis vallom, hirdetem ítéletes komolysággal: »Nincs velünk az Isten!« A »velünk« alatt a félreértések elkerülése végett megvallom, minket: magyarokat, minket: magyar reformátusságot értem. Ha a magyar életet, társadalmat, !ha a református gyülekezeteinket, az azokban folyó életet vizsgáljuk, sőt, ha a hi- vők egyéni és családi, sőt közösségi élete felett tartunk szemlét, mind fájdalmasabban és egyetemesebben észre kell vennünk az ítéletes tényt: elhagyott bennünket az Isten, elfordította orcáját felőlünk. Isten jelenléte világosság, áldás és élet. Ahol Ö jelen van, ott világosság árad szét, ott áldott élet támad. Ez nincs most a magyar életben, eázel nem találkozik a kereső az egyházi életben. Ezért igaz, hogy nincs velünk az Isten. Fájó, bosszantó, félelmetes, nagy veszedelmeket jelentő az a »sötétség«, ami éppen a magyar ügy,. a magyar sors, a magyar jövendő tekintetében szét- áradt közöttünk. Nem sötéten látásról, hanem vaksötétről van szó. Arról, hogy nemcsak rosz- .szul látják, ítélik^meg helyzetünket, feladatainkat, Lauem a látni hivatottak nem is látnak. Mily sokan vannak, akik . egyszerűen nem akarják tudomásul venni, hogy valóban megtörténtek azok az egészen más helyzetet teremtő események a világban, körülöttünk, velünk. Tudomásul kellene venni, hogy a háborúnak igazán más vég» lett, mint ahogy azt legtöbben számították. Tudomásul kellene venni, hogy valami, ami eddig volt, nincs, hogy más látások s »igazságok« szerint rendeződik az élet. Tudomásul kellene venni, hogy bűneink igazán bűnöknek bizonyultak, hogy bűneink bűnvetését aratjuk le most nagy fájdalmasan. Isten nélkül nincs is tisztánlátás. Ő pedig nincs velünk. Egyházi vonalon ugyanez, a tájékozatlanság, ez az értelmetlen sötétség uralkodik. Nem látjuk, hogy mire jutottunk. Jogot, jussot követelünk, holott mindent méltán elveszítettünk. A régit ^ akarjuk tovább csinálni bűnbánattal álcázott gőggel. A bajunk kétségtelenül az, hogy nincs velünk az Isten, hogy Ö haragszik ránk. Igen, de az Ő nagy és szent haragjának komoly és bennünk való oka van. Mi vétkeztünk. Ö pré- dikáltatta, szólatta világos ítéletét, bűnbánatra és megtérésre hívó evangéliumát. Mi nem tértünk meg. Mi vétkeztünk tovább, félelmesen félreértve Isten kegyelmes bosszútűrését. Mivel Isten igazán Isten, az ő szava valóban megáll, nem kö: vetkezhetett más: haragszik, nagyon haragszik ránk, elhagyott, nincs velünk tovább. Oh, és azt se akarjuk észrevenni, megalázkodva tudomásul venni. ö most is hirdetteti evangéliumát. Karácsony most is eljő. Valaminek azonban másnak kell lennie, ha ebből várjuk életünk megoldását. Nekünk kell másképpen hinnünk, engedelmeskednünk. Nekünk kell másképpen ünnepelnünk. Nekünk koll Ts+ont, kiengesztelnünk, vele a Krisztusban megbékül- nünk. Amíg Isten kegyesen, az .0 kegyelmének gazdagsága és sze- retetének nagysága szerint Krisztusért és Krisztusban visz- sza nem fordul hozzánk, addig nincs megoldása életünknek: se egyházi, se magyar életünknek. Isten a Krisztusban volna velünk, ha mi a Krisztust szeretnénk, hinnénk Benne és követnénk öt. Krisztussal rendezetlen életünk, a Tőle való tartózkodásunk, az Őt és evangéliumát meg- és kikerülni akarásunk csak további biztosítéka annak: nem lesz velünk az Isten. Karácsony is azt sürgeti, hogy mindennél előbb rendezzük Krisztussal ügyünket, Öt fogadjuk be, mert csak Benne tér hozzánk az Isten, csak általa lehet velünk az Isten. kegyelmesen gondoskodik s mi ezt észrevesszük (!) megköszönjük s továbbra is bízunk benne? Azt kérdeztem: Hát a többiekkel mi lesz? Azokat nem szereti Isten? Azokkal nincs neki terve, célja? Olyan kicsivé tettük Istent, úgy ■ kisajátítottuk a magunk számára, hogy ö már nem az egész világ Ura? íme bevette magát a legrosszabb penész a hívők gondolkozásába és magatartásába: az önzés. Az Isten népének oda kellene állnia a nép helyett és a népért az igazságos ítéletet gyakorló Ur Isten elé. De hogy álljon oda, amikor még mindig nem fogadta el igazságosnak az ítéletet, ami rajtunk végbement és végbemegy? A hálálkodók mellett, akiknek az a bűnük, hogy ■ Istent lekicsinyítették és kisajátították, ott van a panaszkodók, az elégedetlenek társasága. Sőt, együtt a kettő: egyszer hálás dicsekvés, máskor »jogos ^ panasz«. Nem az eayházon kívül, hanem be7ül. Bünbánalot és panaszkodást éppúgy nem szenvedhet együtt az Ur, mini bűnt és ünneplést. Bizony haragjának jele az, hogy hívők nem tudnak megtérni gonosz szűk- keblüségükből, silány önzésükből, szívtelen szeretetlen&égük- ből. Magatartásunk elárulja igaz valónkat: mintha az Isten lenne a mi kedvünkért s nem mi az ö szolgálatára. Ebből a vallásosságból meg kell térni. A megbékéléshez kettő kell: Isten, aki. hajlandó megbékélni velünk és mi, akik keressük vele a megbékélést. Ez a. másik fél hiányzik. Ezért nehezedett ránk az Ő keze és ez a kéz súlyosod ni fog, amíg meg nem értjük az egyház felelősségét. Az egyházét, amely mi vagyunk. Nekünk kell. éppen a megtértek- nek, a hívőknek, a csodálatos szabadulásokat és gondviselő ajándékokat tapasztálóknak, as imádkozóknak és igeolvasóknak, éppen nekünk kell szégyelni azt, amilyenek eddig vagyunk és kérni, hogy az ő li^csánata tegyen bennünket egészen másokká. Bereczky Albert
