Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-07-01 / 13. szám
dr.Erdős Károly egy;tanár urnák PEEK CE1 ?éterfia-u.l3* ^ A Tiszántúli Református Egyházkerület fciayykönyvíara, Debrecen. IL évfolyam 13. szám. ___________________________iregylinza, 1944. juniu*» I. Fő szerkesztő; BERECZKY ALBERT. Főmunkatárs: DR. KARÁCSONY SÁNDOR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nviregyháza, Jósa András-utca 23. Telefon: 25-99. Isten ítélete alatt Isten ítélet alá helyezett bennünket. Ez az ítélet pontosan az Ö ígérete szerint megy végbe: elkezdődött az Istennek házán, — amint hogy mindig először mirajtunk kezdődik — hogy aztán kiöntessék az Istennek igazságos haragja mindenekre. Aki most nincs mélyen belegyökerezve az Igébe, hanem csalc úgy szokás szerint vallásos vagy kegyes, iszonyatos zűrzavarba jut s összekeveredik benne a jó és rossz, nem tudja merre van jobbra és balra. Nem úgy írom ezt, mintha a legkisebb büszkeség vagy önbizalom lenne bennem affelől, hogy én tudom. Amikor Isten ítélete van rajtunk, akkor különös valóságképen tapasztalja meg az ember, hogy napról-napra és óráról-órára újra kell könyörögnünk a világossá g ér t nehogy összetévesszük az igazi világosságot ama bizonyos „világosság angyalával“. Az ítéletnek sok félelmes jele között most különösen rámnehezedett egy. Nem szeretném, ha panasz vagy vádképen hangzanék. De még ennél is fájdalmasabb tévedés volna, ha azt. amit mondandó vagyok, valaki is összetévesztené a rég agyoncsépelt és megúnt közhellyel, hogy „miért nincs a hívők között egység?“ Nem is panaszképen mondom és nem is úgy, ahogy eddig mondogattuk. Valami egészen új az, amit most látok. Olyan hívők, akik egyek, akiknek ugyanaz a közösségük, akiknek csodálatos öröm volt sokszor, hogy közös a látásuk, akik az imádság küzdőterén éppenúgy együtt viaskodnak Isten színe előtt, mint ahogy az Isten országáért való munkában és szolgálatában is egyek, — igen, ilyenek között támadt valami súlyos zavar. Nem egyszerűen más-más véleményen vannak egyes dolgok felöl. Hiszen ez természetes és nem okozott soha akadályt abban, hogy közös látásuk, közös imádságuk, közös munkájuk során a Szentlélek egyesítő hatalmát ne tapasztalták volna. Nem. egyszerűen véleménykülönbségekről van szó. Azt látom, hogy belső közösségben élő emberek, akiket néha évtizedek barátsága fűz össze Krisztusban, most kétfelé tapogatóznak s nem látják, hogy mi a dolgunk, mi a felelősségünk? Abban van számomra az egyik egészen új vonása ennek az ellentétnek, hogy most nem úgy fáj, mint máskor. Máskor vagy főiháborodtam, vagy elkeseredtem, szidtam vagy megszidtam másképen látó testvéremet vagy megszidattam tőle, de ez valahogy személyes ügyem volt csupán. Fájt vagy haragudtam, de már előre tudtam, hogy egy idő múlva nem fog fájni és nem fogok haragudni. Most egészen másként van a dolog. Az ellentéteket, a kétféle látást Isten ítéletének tartom. Elkezdődött az Ö ítélete az Ö házán abban, hogy megzavarodtunk és nem értjük egymást. Azért nem értjük egymást, mert az idők jeleit nem értjük. Azért nem értjük az időt jeleit, mert vaksággal verettünk meg. Most tudom csak, milyen nagy a különbség aközött, hogy rosszul esik, ha szemben állunk egymással, testvér a testvérrel, hívő a hívővel, —s milyen rettenetesen más az. amikor hideg súllyal ránehezedik a szívemre a tudat, hogy Isten ítélete miatt van ez így. Persze föl-föllázadok ez ellen s néha most is csak próbálok érvelni, magyarázni, az igazamat megmutatni, fölháborodni vagy nelelkeseredni, de ezek már csak tűnő kísértések. A súly rajtam van: nem látjuk egyformán, nem értjük egyformán, nem tudjuk csinálni együtt az Istentől ránkbízott feladatot, mert ítélet alatt vagyunk. Azt hiszem, el sem tudtam volna hordozni ezeket a nehéz tapasztalatokat, ha Isten két módon is át nem ragyogtatta volna az ítélet sötétségén az Ö kegyelmes felénkfordalását is. Az egyik mód, amivel Isten megvigasztalt és megbátorított, hogy amikor már túl nehéz volt az ítélet terhe alatt lenni, akkor adott egy-- egy világos és tündöklő jelet arról, hogy van Neki kegyelme is. Egy majdnem teljesen eh rontott ügyben, amikor már lehorqasztott fejjel elismertem, hogy ime újra látszik, mennyire ítélet alatt vagyunk, adott egy nem remélt s nem gondolt nagy biztatást. A másik mód, és ez az igazi, amivel Isten vigasztal: az, hogy magához szorít. Ez az idők 1
