Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1944-03-15 / 6. szám

Ebhez persze nem elég a márciusi láz, a márciusi álom, a márciusi mozdulat, ehhez bá­torság kell: az önmegváltás illúzióiból való kivei- kőzés és a Krisztusba való felöltözés legradiká­lisabb átalakulása és bátorsága. Mi is új eget és új földet várunk, de a Bib­lia világából kilépő új eget és új földet, nem pe­dig emberek lombikjaiban kiagyalt Európát! Isten Igéje teremtette a világot, csak az tudja újjáteremteni is:‘ezen az igazságon semmit- sem változtat az, hogy „a világ nem fogadta be Öt. Épen ezért ég el újra meg újra lángokban és katasztrófákban. Március igéző szavaihoz mi csak ennyit te­szünk hozzá: Isten Igéje nélkül nincs új Európa és nincs új magyarság! Fónyad Dezső. Hozzászólás „Néhány szó az Ady-kultuszhoz evangéliumi megvilágításban“ című cikkhez. Nem vitacikket írok, csak úgy érzem, felvi­lágosítással tartozom azoknak, akik könnyen félreérthetik a fenti — bizonyosan jóakaratból fakadó — írást. Teszem ezt attól a felelősségtől vezettetve, hogy úgy látom, félrevezethet, sőt a megkezdett úton visszavethet ez a cikk olyano­kat, akik már megértettékformán, mik a közös­ségi bűnbánat előfeltételei és elemei. Az irodalom és művészet általában közössé­gi életünk érzelmi megnyilatkozása. A művészet eszköze a jelkép. Ez csak akkor művészi, tehát tényleg jelkép, ha magán túlutal, nem anyagával hat, hanem az anyagon diadalmaskodó általános (engem, téged, mindannyiunkat képviselő) je­lentésű formájával. Az akt kép nem lehet pl. megbotránkoztató, ha művészi, mert egészséges embert megfogja a forma, nem látja a mezte­lenséget, hanem azt érzi, árúit a művész kifeje­zett, hogy magát megmutassa. Ennyit a művészi alkotás tartalmáról. Még messzebb áll az egyedül lényeges for­mától a művész élete. Ez csak akkor és annyi­ban érdekes, amikor és amennyiben a mű telje­sebb megértéséhez szükséges. Fogalomzavart okoz tehát és a világosság ellenségének mutat­kozik, aki a művész életét és a művet (oeuvre) összekeveri. Ez egyébként szakértelem kérdése, aki nem látja tisztán a két szempontot, tanulmá­nyozza alázatosan és igyekezzék vele tisztába jönni. A Szentlélek mindenkinek adhat minden kérdés megértéshez elegendő világosságot. Végül ott tartunk, hogy mindenki látja, Ady műve a magyar közösségi bűntudat és bűnbánat első fontos lépése. Bűnbánó magyar lélek beszél a műben; a bűntudat és a bűnbánat első sorban művészi, tehát az előtte volt magyar művészetet bánja és újítja meg. Utat mutat a mű a felébredt magyarság irodalma felé. Irodalomban így és ebben az irányban ébredhet új életre a magyar­ság. A művész egy szennyes kor gyarló fia. Élete nem belmissziós példatárba való, bűnös élet. A vallásos élmény mégis Adynál lép elő­ször művészi, azaz őszinte, személyes formában a magyar közösség elé. Ady vallásosságát jel­lemzi elsőnek az, hogy művészi megnyilvánul- hatása maradéktalanul egzisztenciális. Nagy dolog ez, nem szabad a belmissziós eredmények iránti féltő buzgalomból a fürdővíz­zel ezt a nagyon értékes csecsemőt kiönteni. Az Ady-kérdés irodalmilag már eldőlt. A magyar közösségi bűnbánaton belül az irodalom a közös­ség érzelmi bűneiből való ébredés tanúja és kö­zege lehet. Az első lépést az Ady-oeuvre már megtette.' Kár lenne előítéletektől vezettetve, egy generációval túlhaladott és az irodalomelmélet tudós eredményeivel ellenkező felfogással meg nem történtté deklarálni ezt a fontos lépést, mely hála Istennek, igenis, megtörtént, folytatá­sáért imádkozni kell, nem letagadni. Féltő gonddal őrizzük Isten ügyét, de lás­suk meg,'mikor és kitől kell féltenünk. Az élő Adynak Isten nem adta meg a belmissziós bi­zonyságtevő karizmáját, másra hívta el, a ma­gyar közösség érzelmi életét bízta rá, a magyar­ság közösségi bűnei közül a forma, nevezetesen az irodalmi forma bűneiből (őszinteség hiányá­ból, idegenségből, stb.) való ébresztést. Ezt meg is tette, ezzel és így Ady bizonyságot, bizonyára teljesebb és meggyőzőbb bizonyságot tett, mint rossz vallásos versek vagy fordítások szerzői igaz hitüket és a Szentlelket megcáfoló formát­lan műveikkel. Ki-ki világítson a maga helyén! Molnár Ferenc­Különböztessünk ...! Nagyon fontos az, hogy jól különböztes­sünk. Ezt Isten parancsolja: „Igyekezzél, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint oly mun­kás, aki szégyent nem vall, aki helyesen haso­gatja az igazságnak beszédét“. (II. Tim. 2:15.) Mindig szégyent vall az, aki a józanság Lelkének mellőzésével, helytelenül hasogatja az Igét, azaz helytelenül különböztet, nem jól tag­lalja az igazság tételeit. A becsületes megállás Isten előtt: azaz Őszinte kezelésmódja életünk­nek, a lehetségesítője a helyes különböztetésnek. Vegyük boncolás alá ezt a tételt most: Mi a világ? Mi nem szükségképpen, kizárólag a vi­lág? Mi lehet nem világ is? Keresztyén értelemben a világ alatt két dol­got értünk. 1. Világ, melyért Isten odaadta a Fiát! Itt tehát a világ Isten szeretetének tárgya (János 3:16.). Ilyen értelemben tehát a világot szeretnünk kell nekünk is, hiszen Isten is sze­reli. 2. Világ, mely Isten haragjának tárgya (I. János 2:: 15—17.). Ezt a világot, — mely testi, önző, hiú, megátalkodott, istenellenes, megtérni nem akaró, —■ Isten gyűlöli. Ezt gyűlölnünk kell nekünk is. Ezt a szellemet. Ez a világ az, amely­nek szellemétől el kell szakadni a keresztyén­nek. 3

Next

/
Oldalképek
Tartalom