Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-02-15 / 4. szám
életükkel lettek volna áhitatosak, nem csak szívükben, tehát érzelmeik hőfokát illetően, azt mondanám róluk, vallásosak voltak ebben a pillanatban. Nem, nem vallásosak voltak, nem Istenre irányult egész valójuk, csak a s ívok dobbant meg, tehát érzelemvíláguk irányult a formára. Költők voltak. Művész az aktív és közönség a passzív költő. Nem az egyetemes élet tárulkozott ki előttük, de igenis övék lett az egyetemes élet formája. A formára tehát azok az emberek bukkanhatnak rá, akiknek a szívok áhita- tos hőfokon telített érzelemmel. Mondanunk sem - kell, hogy nem minden költő műve ilyen. Vannak fűzfapoéták is. Ezek hazudjék azt, hogy áhitattal teli a szívok. És nem is minden tagja a közönségnek áhitatos. Vannak műértetlen műélvezők, akik szintúgy csak mímelik az áhítatot, voltaképen nagyon is józan, száraz, szikkadtszívűek. Vannak siketek és vakok mindkét félen. Vannak aztán másod-, harmadrendű, Isten tudja hányadrendű költők, s ugyanolyan értékű közönség. Ezek mind egymásnak vannak rendelve. A hazug a hazugnak örü1, a siket a síket kegyeit hajhássza, a másodrendű költő közönsége csupa másodrendű műélvező. Könnyű őket rajtakapni mind. Honnan ismerszik meg az áhitatos és a ha- zugszívű művészet? Minden hazugság — botlik. A hazug művész irodalmi remeke, a hazug vers is botlik minden formai elemében. Már megjelenésének formájában, az idő mulatásában is botladozik. Nem megy ki, nem cseng össze egyfelől, nem folyik természetesen a végkifejlet felé. Van úgy, hogy a hazug tudatosan hazudik, ilyenkor az a baj, hogy gyanúsan kinyalt az elegenciája a vers megjelenési formájának: nagyon is cseng-bong, szerfölött mechanikusan lejt. Érzi az emb r, hogy külön szalad a jámbus és külön halad:ak a szavak, külön cseng össze a rím és külör —- felejtettek el a végtelenből jövő és ismét csak a végtelenbe haladó szavak egy pillanatra összetalálkozni az egybecsendülő hangok aktualitásából. A szóképek és hasonlatok egymást ütik. A mesének nem hisz az ember, megérzi rajta, hogy a mesélő önkényéből gérálja formának magát, az életnek az igazi formája nem ilyen, nem a tudatosság, sokszor egyenesen a rosszindulat. Az áhitat hiányzik belőle s áhitat nélkül nem jelentkezhetnek a legrragasabbrendű ajándékok, az érzelem számára tehát a forma sem jelentkez- hetík. Legárulkodóbb módon magában a vallásosságban jelentkezik az áhitat hiánya. Még a művészetben sem olyan könnvű rajtakapni a forma álsága miatt a hazug alkotót, mint amilyen egyszerre lelepleződik a vallásos áhitat hiánya mia t a farizeus lélek. Azért van ez így, mert a vallás formában is legmagasabb hőfokú, áhitatos forma. Aki Isten közelébe kerül, annak egész magatartásában a forma változik meg leghamarabb. Más lesz a hangja, gyermeteg, reszkető, szinte éneklő, a köznapi használatból ismert színe a felismerhetetlenségig módosul. Más a ruhája. Még a protestáns papok sem mernek, nem U szoktak világos utcai ruhában oltár elé állni, szószékre felmenni. Mások a gesztusai, mimikája. Lehajtja a fejét, lecsukja a szemét az ember, imára kulcsolódik a keze, térdre hull, áldást oszt egész kiterjesztett karjával, teste meggömyed, dereka alázatosan megszegik. Mások a kifejezései az áhitatos embernek, egy-egy „világibb", pláne drasztikusabb, vagy épenséggel „jasszos“ kitétel íízikai kínt okoz egyházi beszéd, elővagy utóimádság közben. Bizonyos megkövesedett kitételt nem is lehetne neki másképen mondani, legyen az maga az Úri imádság, vagy egyéb bibliai idézet, vagy évtizedek óta meggyökeresedett szólam, mindegy micsoda. Vallásos emberek társaságában ezek a formák annyira lényegesek, hogy használatuk kötelező. De éppen azért, mert a vallásos emher érzelmileg is, de egész leikéből az áhítat legfelsőbb hőfokában él, azonnal felfedezi, ha a mjásik ember — nem vallásos, csupán imitálja a vallásosságot. Nem képes rezonálni a hamis hangra, lelkének hangvillája nem rezeg, ha a megütött hang áhitatossági rezgésszáma nem annyi, amennyinek hazudja magát. De épen azért, mert a vallás:s életnek az érzelmi oldala kultikusan formákban jelentkezik, talán az élet egyetlen más vonatkozásában nincs úgy elburjánozva a hamis formák tenyészete, mint épen a templomok körül. Hát még ha a vallásosságnak történetesen épen konjunktúrája van. A állásos élet folytonosan ,,üzemben“ van, olyan korokban is, amelyek nem nevezhetők különcsen áhitatosaknak. Ilyenkor nagv tömegben, szinte futószalagon gyártják a vallásos művészettermékeket, már csak azért is, mert a hazug formák kérészéletűek, hamar megúiiják őket, hamar kimennek a divatból, hamar új anyagra van sürgős szükség. K Kérdezzük hát meg közösségi életünk folyásának vallásos adottságaitól is: vájjon igaza van-e az irodalomnak, mikor eseng az ébredésért. (Folyt, köv.) Karácsony SándorEgyéni és közösségi biínbánat Mostanában sok szó esik az egyéni és közösségi bűnbánatról. Imaórákon és vezérfonalakban sokat emlegetik. De az az érzésem van, hogy ebben nem látunk tisztán, valami homály borul az egész kérdésre és zűrzavar van körülötte. Próbáljunk most elbeszélgetni felőlük, kérve Isten kegyelmes Lelkét, hogy adjon és árasszon szét ebben a kérdésben is közöttünk világosságot. Az egyéni bűnbánat kérdése talán világosabb. Igv erről kevesebb szót kell ejtenü'k. A bűnbánat bennem lévő előfeltétele maga a bűn, az a tény, hogy én bűnt, bűnöket követtem el. A bűnbánat az elkövetett bűnökkel és általában a bűnre való készségemmel szemben tanúsított magatartás, mivel értesültem arról, hogy Valaki, aki Törvényt adott, szenvedélyesen, ítéletesen
