Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-02-15 / 4. szám
Miig csak azt az egyet, hogy mindennek megvan a maga ideje. Többen úgy látjuk, hogy mo't a közösségi bűnbánót ideje van itt... Ezért hirdetjük inkább a bűnbánatot. Az a látásunk, hogy Isten a bűnbánat feltétele alatt adja csak a magyar megmaradást. Végül, tetszik tudni, mikor mi kimondjuk vagy leírjuk azt a „kevés“ pozitívumot: Jézus Krisztus, evangélium, az nekünk rettentő „sok“, helyesebben nagy. mert Jézus Krisztus Isten Fia, az egyetlen UR, akié minden hatalom meny- nyen és földön, mert az „evangélium" Istennek hatalma minden hívő idvesrégére. BÉKEFI BENŐ. Vissxa a JCVI. sxáxad&ox, vagy ax Igé&ex? A Diákszövetség téli konferenciája mozgaL más események színtere volt. Természetes és szomorú kísérő jelensége lesz ennek is, h~gy fé- ligértesült vagy rosszulértesült (bár a félignél nincs rosszabb) emberek véleményeket és ítéleteket fognak alkotni, még inkább tcvábbadri. Bármilyen erős csábítást érez ilyenkor az ember arra, hogy a tárgyilagos és jórészt saját szemléletből értesült ember helyzetében lévén, a tájékoztatás szolgálatát vállalja, mégis világcsan látom, hogy ez nem az én dolgom, legalább is nem most és itt. Mindössze azt a komoly kérést szeretnem a keresztyén pletykára hajlamosak számára nagyon komolyan megmondani: szíveskedjenek vigyázni az ítéletalkotásokkal, nehogy beleessenek a „más dolgába avatkozás" bűnébe, amitől az Ige kétszeresen is óvna bennünket, ha mindig hallgatnánk rá (I. Péter 4:15, I. Tim. 5:13. Remélem, aki ezt az igét elolvassa, jó időre elmegy a kedve a „más dolgába avatkozástól“.) Termesztés, hogy egyénileg is mélyen érdekel sokunkat a Diákszövetség minden ügye s ez az érdeklődésünk az értük való imádkozásban és a munkájukat segítő szeretetben biztosan meg is tud nyilvánulni. De a Magyar Református Ébredés népes családját s benne az Evangélzáció Baráti Társasága tagjait mint közösséget is mélyen érdekli a Diákszövetség ügye és küzdelme. Csak ara vigyázzunk és vigyázunk is, hogy a diákmunka a diákok munkája s azok nyúlhatnak hozzá a tanácsadás és a beleavatkozás módján is, akitől ezt a diákok kérik és igénylik. így aztán számomra és számunkra marad egy olyan felelősség, amit körülhatárol a mi megbízatásunk. A mi megbízatásunk a magyar lelki ébredés a református Egyházon keresztül. Ebben a megbízatásban érint bennünket a Diákszövetség téli konferenciájának egyéb vitás kérdései közül különösen egy nagyon is jelentős elvi kérdés. Ez a kérdés úgy merült fel, hogy néhányan levelet intéztek a Diákszövetséghez, — a levelet Karácsony Sándor fölolvasta. — amelyben egyéb panaszok mellett kiemelten és hangsúlyosan kifogásolták azt, hogy a Diákszövetség a magyarság kérdést az evangélium rovására 2 hangsúlyozza, és kifogásolják, hogy a XVI. és XVII. századhoz való visszatérés nem csupán az evangélium hirdetésnek illusztrációja, hanem az egész konferenciát betöltő tartalom. Nem kicsi küzdelemmel lemondtam róla, hogy mindazt, ami a levélben nyugtalan és zavaros és félreérthető és békességet nem árasztó, kifogás tárgyává tegyem. Megkötötte nyelvemet a más dolgába avatkozásról szóló Ige. Ugyanekkor egészen fölszabadította Isten a nyelvemet arra, hogy egy veszélyes tévedésre határozottan rámutassak. Ezt a tévedést legtisz- iában szemlélteti a levélnek ez a része: „Milyen nagy kincs, hogy magyar módra lehetett keresztyén a XVI. és XVII. század embere, ennek nagyon örülünk és ezekhez a drága emlékekhez örömmel szállunk vissza. De figyeljük csak meg: a XVI. és VII. század embere azáltal lett keresztyenné, hogy mondjuk a IV. század keresz- tyénségét kezdte vizsgálgatní egy-egy akkori konferencián?“ Itt mutatkozik élesen a látásbeli zavar. Amikor a levélnek ezt a részét hallottam, meghökkentem, mert a reformátorok éppen pontosan a IV. századhoz tértek vissza és nagyon alaposan vizsgálták Augustínust és rengeteget tanultak belőle. Kétféle módon lehet látni az evangéliumi munkát. Van egy olyanfajta látás, amelyik úgy gondolja, hogy az Isten Lelke időnként geyzir módjára föl-föltör, itt is, ott is, ekkor is, akkor is alakít egymástól független vagy csak a körülmények következtében egymással lazán összefüggő csoportokat, s ha ezek a csoportok megöregszenek., a Szentlélek otthagyja őket s valahol máshol vadonatúj munkát kezd. Lehet, hogy a Diákszövetség mostani embereit megkörnyékezte a kísértés, hogy belefelejtkezzenek a magyarság nyomorúságaiba, s még az is lehet, hogy a keressétek először Isten országát és még a magyar megújulás is ráadásul adataik nektek, meghomályosodott előttük. Én ugyan inkább úgy látom, hogy pontosan az a véleményük, amit maguk a levélírók is kifejeznek, csak valahogy rém vették észre ezt a ráhibázást. Ök ugyanis azt írják, hogy „a magyar leiken az utóbbi századokban sok nemkívánatos külföldi hatás áramlott át, valóban fontos és szükséges mindent elkövetnünk azért, hogy megtisztulhasson nyelvünk és gondolkozásunk felszabaduljon a nyomasztó idegen V hatás alól, de ennek az elérésére nem az a mísz- sziói küldetésű intézmény hivatott, amelyiknek elsősorban a lelkek hitben való felébresztése a célja. Hiába gondolkoznak magyarán a lelkek, ha elkárhoznak; nyerjenek új életet Krisztusban és akkor úgyis keresni fogják a lényegi magyarságot“. (Az aláhúzás tőlem való.) Hát lehet, meg kell engedni, hogy valósággal ez történt: új életet nyertek Krisztusban és keresik, a levélírók szerint immár helyesen, a „lényegi magyarságot“. De akármilyen kísértések veszedelmei környékezzék is meg ezen a területen akár a Diákszövetséget, akár minket, azt egy pillanatra se felejtsük el, hogy itt van a végzetes másik kísértés. Ez a kísértés az Igétől való elszakadás kísértése: a Szentlélek soha meg nem szűnő folyama-
