Magyar Református Ébredés, 1944 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1944-01-01 / 1. szám
eddig nem történt örvendetes vagy tragikus események történnek. Mindez magán az emberen és az emberiségen nem segít. Az ember, te meg a többi, az egész emberiség marad a régi. Igv az emberi vonalon, társadalmi síkban nem lehet semmi újat várni. Azért, mert most már majd 1944-et írsz, maradsz az, aki voltál, hűtlen, engedetlen, dacos, elégedetlen, önző, panaszkodó, kiábrándult, te tudod, hogy még mi. Ugyanígy a többiek is maradtak azok. Régi marad, mint amilyen az elhagyott esztendőben volt, a társadalom, a magyar élet, a református egyház és közösség. Tovább vívódnak megoldatlan kérdéseikkel.Hiába lesz új esztendő. Hiába indulnak új évfolyamok. Hát nincs megoldás? Volna, csakhogy azt az egyén és a közösség számára nem az új esz\ tendő hozza, nem is a szilveszter-esti elkomolyo- dásból, búfelejtésböl és újévi vigalomból s reményekből születik. Más ennek az útja. Az Ige így mondja: „Bánjátok meg azért és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek, hogy igy eljöjjenek a felüdülés idei az Urnák színétől (Csel. 3:19.) Felüdülés csak Isten színétől jöhet. Nem az új év hozza, hanem az Isten adhatja. Ő pedig csak a. bűnbánat, megtérés és a bűneltörlés feltétele alatt adhatja, mert ő valóban Isten. BÉKEFI BENŐ. Ébredés és irodalom* i. Az Írod'lem művészet. A művészet a |ársaslél;k érzelmi funkciója, mert két ember kell hozzá, művész és műélvező. Irodalom esetén költő vagy író és olvasó. A művész abban különbözik a többi embertől, hogy egész lelki élete érzelmileg hangolt. Hiába végzett magasabb iskolákat, mikor alkotni kezd, verset ír, vagy zenét szerez, vagy szobrot farag, szakasztott úgy viselkedik, mint falun vagy tanyán a nótifa, a rigmuscsináló dalosszívű parasztlegény, parasztleány, meg az ostornyelét bicskájával cifrázó bojtár, a párnája huzatjára magaálmodta ékességeket hímző eladólány. Hiába „nadrágos ember“ a műalkotó, mégis a „nép“ sorába tartozik. A „nép“ sorába ugyanis csak legszámosabban tartoznak alsó néposztálybeliek, valójában nem azonos a kétféle ember: alsó néposztálybeli és a „nép“ egyik tagja. — Mindenki a „nép“ sorába tartozik, aki nem „tudatosan“ él. Tehát mindenki „nép“, akinek az élete érzelmileg hangolt. A nadrágos emberek közül is idie'iartozhatik akárki, a művészek pedig idelartoznak mind, ha ugyan művészek igazán. Általában véve azonban a nadrágos emberek azért nem tartoznak mégsem a „nép“ sorába, mert lelki életük épen iskolázottságuknál fogva értelmileg hangolt. Számukra és szemükben az élet tudatosult. Ők a művészetet is tudatosan élik, poétikát, zenelméletet, mü* Főmunkatársunk múlt évfolyamunkban kend e meg ezt a cikksorozatát. Akkor betegsége és másirányú elfoglaltsága miatt nem tudta folytatni. Most közöljük folytatásban, de hogy a folytonosság kárt ne szenvedjen, ismét leközöljük a két első cikkét együtt. (SzerkJ vészettörténetet, esztétikát tanulnak a felsőbb iskolákban. Sokszor egyenesen azért nem bírják élvezni az igazán „szépet“, ami egyszerű embereknek, a „népnek“ is szívbéli gyönyörűséget okoz, mert túlontúl sokat tanultak és tudnak. Ez a magyarázata annak a különben megmagyarázhatatlan furcsaságnak, hogy nagyon sok falusi és tanyasi ember értékes, szép népdalok közt éli életét s ugyanakkor nagyon sok nadrágos ember értéktelen kupiék, sanzonok, slágerek sivár börtönébe zárva tengődik halála napjáig. A nadrigos embereknek (a művészt és a műélvezőt kiveszem közülük, ezek amúgy is mindég igen-igen kevesen vannak) a művészete nem sokat ér, csak a tudománya értékes, Ezzel szemben a „nép“-nek a lelki életében az érzelemvilág az igazán gazdag, valóban értékes. Egy nemzet életében, ha értékes életet él az a nemzet, azok a gondolatok érvényesek amelyeket az értelmisége gondol, és azok a formák, amelyeket a népe kialakít. A nagy német nemzet igazi művészei Goethe és Beethoven remekműveikben azokból a gyökerekből táplálkoznak és azokat varázsolják pompás virágba- borult fává, amelyekből a legegyszerűbb népdal szövege és dallama egybevetődik és összeolvad. Mit tartozik mindez a magyar lelki ébredés ügyére — kérdezhetné valaki. Hiszen ezek a kétségkívül éi- dekes kérdések azokat a tudósokat érdeklik elsősorban, akikről az imént esett szó. A verstannal, poétikával, zeneelmélettel, művészettörténettel, esztétikával bíbelődő nadrágos embereket. Az értelmiségnek művészetelméleti szempontból töprengő, kutató, gondolkodó tagjait. Nos, hát nem így áll a dolog, nagyot téved, aki így vélekedik. Ellenkezőleg. Hiába dalolnak a pusztán és faluban kristálytiszta szépségű, sokezer éves ősrégi népdalokat, hiába mesél az öregbojtár a taligásoknak a pásztortűz mellett olyan meséket, amelyet már Ázsia pusztáin is meséltek ősapáink a gyermekeiknek. Hiába tanítják az egyetemen, a Zeneművészeti és Képzőművészeti Főiskolán a művészetek elméletét Is. Nem sarjad e kétfelől egyszárba kívánkozó gyökérből egészséges nemzeti kultúrának igazi nagy művészete addig, míg a lelki ébredés az áhitat fokára nem hevíti a „nép“ életében azt, ami érzelem és az értelmiség lelkében azt, ami értelmi: a formát és az érvényt. Lelki ébredés nélkül a lelki élet törvényei nem funkcionálnak. Idegen formák és idegen gondolatok érvénye alatt rabságban nyög, kínlódva él, alig-alig van el a nemzet őrlelke. Kérdezzük meg hát napjaink magyar irodalmától: virrad-e már? , Hogy a jelent megérthessük, vegyünk róla mértéket a múlton. A magyar irodalom múltja különösen ott érdekes, ahol első vitán felüli klasszikusai jelentkeznek, Vörösmarty, Petőfi, Arany. Vörösmarty kezdi a nagy kort. Megírja a Zalán futását, úgy, ahogy ilyenfajta költeményeket írni szoktak Homérosz és Vergiliusz óta gyönyörűen zengő hexameterekben, a honfoglalás nagyszerűen ünnepélyes tárgyáról. A nemzet lelkesedik, tiszteli is Vörös- martyt, a könyvét azonban nagyon kevesen olvassák el elejétől végig és még kevesebben idéznek belőle könyvnélkül megtanult részleteket. Ez utóbbi észrevételünk azt fedezi fel, hogy még aki elolvasta ss á szép hősi époszt egyszer, másodszor, többször, sokszor már nem kelt vágya elolvasnia.