Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1943-05-15 / 8. szám
Már vagyunk egynéhányan, akik valljuk, hogy megismertük az Igazságot. Ha valóban úgy van', akikor az igazság bennünket szabadokká is tett. Szabaddá a közvéleménytől, önmagunktól, miniden köteléktől. Belekiál that- juk félelem nélkül ebbe a világba az igazságok így van? Ezt tesszük? Sóvárogva lesem-, várom, vájjon mikor jő a magyar ébredés? Arra kell gondolnom, hogy közeledtének egyik jelle az lehet, hogy a Krisztus nevét vallók mindenek ellenére érd'- mesnék fogják tartami, megmondani az igazat, még akkor is, ha bőrükre megy. Csodálatos halfogás Kedves Szerkesztő Testvérem! Arra kértél néhány nappal ezelőtt, hogy a legközelebbi számban írjak, arról, ami mostanában leginkább foglalkoztat, valami »látás«-ról. Engedelmeskedem. Egyrészt, mert kértél rá és felszólítottál, másrészt, mert a húsvéti vezércikkednek megállapításai bennem is sajognak és visszhangoznak (azóta is sűrűn feltéve a kérdést: vájjon a keresztyén élet gyakorlatilag valóban ilyen, a szív gyökerét rágó »egészségtelen« hullámzás még mindig bennünk? Végül és leginkább pedig azért, (azért ezzel a kis »naiv« tőrténofecskével) mert a (Exodus) vezérfonalunk szerinti mai rész határozottan visszautasít az én számomra ma minden meglátást, a Jónás jelén kívül. Nem ozábad nékem ma más jelt kérnem, mégke- vésbbé adnom. (Az engedelmesség körül volt baj a Jézust faggatok között is.) Úgy történt, hogy a virágvasánnapot megelőző hetekben rengeteg szolgálatom volt. Sokat utaztam, éjjeleztem és testileg-szellemiLg pihenésre vágytam. Elhatároztam tehát, hogy a nagyhéten nem vállalok szolgálatot. Elvégre nékem is jogom van pár nap pihenésre, hegy az ünnepre rendbejöjj ék. Hívások hangzottak el, de visszautasítottam őket. Nem mentem. Elleniben a Ihét közepén motorkerékpárra ültem és elindultam halászná. Egyrészt, hogy a víz, a levegő és a napfény társaságában, a végtelen nádasok csendet rejtő birodalmában kipihenjem a fáradalmakat, másrészt pedig a gyakorlati cél az volt, hogy nagypéntekre hal legyen az asztalunkon. Indulás napján a vezérfonal Jónás könyve első részét mutatta. Reggel végiggondoltam... pillanatra megvillant bennem az igazság: »Te most menekülsz, mint Jónás, nyugatra, bújsz a szolgálat elől. . . lerázod a terheket... nem lehet jó vége. . . Isten hasonló esetben mindig hasonlóan szokott eljárná ...« De aztán felmentettem magamat: »... Hivatalos dolgom nincs, .... engedéllyel leszek távol. .. végül is nem azonosítható az én esetem azzal az egyszeri, üdvtörténeti, Istenakarta Jónás-féle történettel. ..« Mondanom sem kell, semmi nem ment simán. Eső késleltette indulásomat, nem voltak otthon házigazdáim. Egész csütörtökön halásztam, s — noha azon a helyen előző napon 20 darab hatalmas inai akadt a tulajdonos horgára — egyetlen hitvány »jelképes« kis keszegen kívül semmi egyebet nem foghattam. Reggelire kelve azt is ellopta és megette a szomszéd macskája a hűvös helyről, ahova éjjelre tettük. Házigazdám röstelkedett és kárpótolni igyekezett. Én azonban már jól tudtam, hogy a »szökött« Jónás még a környezetét is bajba juttatja. Ismét, világosan meg kellett látnom a kis dolgokból, hogy Isten komolyan vette egykori jelentkezésemet az Ő dicsőségének szolgálatára, s égető szükség van most minden munkásra. Ilyen »luxus« kirándulásokra ns m telik a mai időkben. Nem emancipá'halom in gámat önkényüleg a szakadatlanul folyó küzdelemből. Majd, ha Ö küld, vagy hív, csak néhányadmagammal egy »csendes« helyre, hogy ott Vele kipihenjük magunkat, akkor kell majd mennem!... Mindezt nyomban megmondtam vendéglátó barátomnak, feltárván előtte »látásomat« és kértem, hogy nagypénteken szolgálhassak. (Ö azt gondolván, hogy csak rajta sk?rok könnyíteni, nem adta át szolgálatát.) Szolgálat nélkül — tehát még mindig. »szökésben« — maradván, most már hazafelé indultam, hogy komoly, egész napi böjtöléssel megsanyargatván magamat, majd elolvasgatván az evangéliumokból Jézus teljes szenvedéstörténetét, feleségemmel a gyülekezetbe menjek az igehirdetés meghallgatására. Azonban még az engedelmességre ébredt és magabiánó Jónás gondolatánál is más volt az Istené. És ebben is újra kellett élnem az őstörténetet. Rövid futás után olyan alkati hiba mta tkozott a motoron, ami — regenerált lévén — kizártnak látszott. Tíz kilométert toltam, rekkenő melegben, míg eljutottam X községibe. Ott, miután a szerelők kísérletezése meddőnek bizonyult, vonatra adtam, s magam is felülvén, alkonyatba hajló délutánon hazaérkeztem. Reggeltől kezdve korty víz és falat kenyér sem volt a számban — akarva-nem- akarva is böjtölnöm kellett és megsanysr- gatni testemet. De testi töredelmemnél is nagyobb volt a lélek tusája bennem, egész napon azon tanakodván magamban: »Hát ez az engedelmesség? Meddig nem tudom még odaszentelni magamat teljesen az Istennek? Meddig tart még az egészségtelen engedetlenségi hullám?« Másrészt pedig nem győztem csodálni Isten változatlanságát, hogy Ö most is ugyanaz, aki volt a syriai öbölben dühöngő vihar felett és a 120 ezer lakosú Ninivében, Ö most is szolgái állal végzi el a lelkek hivogatás’át, s Ö most is engedelmességre szoktatja övéit, mert adott esetben elzár előlünk minden más érvényesülési magánutat. (Nem az volt a baj, hogy elmentem, hanem, hogy épen most mentem el! Ki tudja, milyen áldások származhattak volna szolgálataimból!) 3
