Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1943-07-15 / 12. szám

anélkül persze, hogy rá akailnók erőszakolná véleményünket a másik emberre, mint az, ha magunkban ítélgetjük azt, aki mást szeret énekein,i, aki más véleményt hirdet az énekkér- désíbien, mint mi. Ilyen bizonyságtételnek és bűnvallásnak tessék hát ezt az írást is tekinteni, miéig akkor is, ha hellyel-közzel rájár a toliam a tölblbesszámra.

Egyidőban nagyon szerettem a Haliéinjah- énefceket. Különösen félig megtérésem és megtérésiem (vagy ha jobban tetszik, elindulásom és hitre jutásom) között. Hangulat-keresztyén voltam akkor és hiába, ezek az énekek nagyon alkalmasak egy-egy kellemes hangulat felidézésére. De nemcsak hangulataim kapcsolódtak egy-egy Hallelujah-éneikhez, hanem mélyebb vallásos élményeim is. Az az evargélizáció, amelyen az élő, engem is követőjéül, majd tanítványául igénylő, az istenifjúságot, a maga ábrázatáihoz hasonlóvá léteit ígérő Jézus Krisztussal találkoztam, számomra a »Hinni taníts, Uram« kezdetű éneik elimádkozárával kezdődött.

De azután arra indított a Lélek, hogy re- vizió alá vegyem régi életem minden megnyilvánulását, többek között addigi álkegyességem velejáróit is. Nem egyszerre és nem elméletileg (hiszen akikor aligha találtam volna kivetnivalót addigi kedvenc énekeimben); hanem amikor egy-egy esemény kapcsán belső f igyelmeztetést kaptáim. Az énekléssel kapcsolatban akkor került sor ilyen revízióra, amikor többször rajtakaptam magamat, hogy egyik-másik Halielu- jah-dallam a bálterem,- vagy a cigányszó mellett való mulatozás hangulatát kelti fel, sőt ezeket az »alkalmakat« pótolja számomra. (A napoikbain beszéltem erről egy diakonissza- testvérrel; nagyon megütődött, hogy ezt mondtam! Nem csodálkoztam ezen; természetes, hogy az ő számára nem jelenthették a Halle- lujah-dallaimok ugyanazt, mint nekem; hiszen neki neim volt olyan »sötét múltja«, mint az enyém: minden tiszta a tisztáknak. Azt mondod, kedves olvasóm, te sem gondoltál soha ilyesmire a Hallelujah-énekekkel kapcsolatban? Elhiszem neked; tudom én, hogy a bűnösek közül első vagyok.) Eleinte azzal nyugtattam meg magamat, hogy a dallam mellékes, a fontos az, hogy a szöveg Istent dicsőítő szavakból álljon. Azonban Isten nem hagyta jóvá ezt az önigazolásomat, megítélte ilyen gondolkodásomat, megmutatta, hogy semmi más az, mint ó emberem racionalizmusa. Hiába akartam eltitkolni magam előtt is, nyilvánvalóvá lett, hogy a dallam ragadja magával érzelmeimet és bizony sokszor a szöveg tartalmával ellentétes irányba. Sokat tusakodtam, mire el mertem hinni Istennek, be mertem vallani magamnak: bizony, az én parázna, kicsapongó ó embereimnek tetszenek a Hallelujah-énekek, azok daliamáiban éli ki azokat a kívánságokat, amelyektől Jézus meg akar szabadítani.

Azután találkoztam olyan emberekkel, akik egy-egv evangélizádóról, bibliaóráról a Hallelujah-énekek miatti maradtak el. Akik szek- tárius énekeknek bélyegezték ezeket az éné- ■IX

keket, azokat könnyen le tudtam szerelni (»nézd, .nem az a fontos, azt énekeled-v, »Amint vagyok, . . . Bárány Jézus, jövök«, vagy azt-e, »Erős várunk nékünk az Isten*, hanem az, valóban jössze-e Jézushoz úgy, ahogy vagy, meg valóban erős várad-e az Isten naked : s«); azokhoz is adott mit szólnom Isten, akik a Hal- lelujak-énekek nagy részének idegen eredetét kifog ásol ták. De azok előtt meg Kellett né- mulnom, akikben magukban is parázna érzéseket keltett fel dallamuk. Meg azok előtt is, akiknek jobb ízlésük van, mint nekem, s akik kötelességüknek érzik, hogy a ponyva, a gices (többek között a zenei ponyva és giccs) lélek- rcmholó hatása ellen harcoljanak. Nem tudtam magamat megnyugtatni azzal, hogy ez a harca világ ügye, amibe nekünk kareszítyénekn. k semmi beleszólásunk, hiszen odafenn úgy is tökéletes énekkel dicsőítjük majd Istent. Veszedelmes ez az okoskodás: oda vezetne, hogy ebiben a világban felesleges a harc a bűn ellen, miinek járjunk jó cselekedetekben, hiszen odafenn úgy sem lesz bűn, úgy is a szentek jó cselekedeteiből font fehér ruhában járunk majd. Be kellett látnom: Isten azoknak ad igazat, akik semmi selejtest nem tudnak összeegyez-( telni az Ö tekéiét ességével. Isten meg akarja szabadítaná népünket a dzsessz, meg a cigányzene rombolásától; de olyan hívőket nem használhat fel ehhez eszközül, akik ugyanolyan jellegű dallamokat énekelünk közösségeinkben és magunkat az énekek »szent szövegével« és »áldott múltjával« mentegetve ragaszkodunk hozzájuk, csak azért, mert (sokszor meg sem gondoljuk: a bűn által, a magunk, vagy apáink bálozára, cigányozása által megrontott) fülünknek kedvesek. Nem tetszhetik Isteninek, ha azokat a híveket, akiket Ő már beállított a zenei rombolás alól felszabadító munkájába, dilemma elé állítjuk: vagy megszomorítják a Szent Lelket azzal, hogy velünk énekelik a nekünk kedves, de számukra megítélt énekeket, vagy lemondanak közösségünk egyéb áldásairól. De azok misszionálásáról sem mondhatunk le, eikiiik nem hisznek még, de a maguk világi megfontolásától vezetve harcolnak a romboló zene minden fajtája ellen. A magunk lelki munkájának is árthat, ha ragaszkodunk selejtes énekeinkhez; hogy csak egy példát említsék, az az érzéseim, az olyan Márta-körből .mindig .meg fognak szökni a leányok rossz mozi- darabokat nézni, amelyben — ők nem tudják tudatosan kifejezni, de ösztönösen megérzik — ugyanolyan stílusú dallamokat énekelnek (bizony sokszor ugyanolyan rosszul lefordított szöveggel), mint a mozi kísérőzenéje és dalbetétei.

Nehezen tudtam kárnak és szemétnek ítélni a Hallelujah-énekeskönyvet, hiszen kétségtelenül vannak benne értékes, valóiban művészi és Isten dicsőségét szolgáló énekek. Csak az ejtett gondolkodóba, hogy ezeket az értékes énekeiket nagyon ritkán énekeljük belőle; az egyszerű emberek oe'dig —leginkább egy somogyitelepi bibliakörben tapasztaltam ezt —• kizárólag a könnyű fajsúlyú, cigánymuzsika