Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1943-06-15 / 10. szám

r

Ébredés és irodalom

Hogy a jelent megérthessük, vegyünk róla mérteket a múlton. A magyar irodalom múltja (különösen ott érdekes, ahol első vitán felüli klasszikusai jelentkeznek, Vörösmarty, Petőfi, Arany.

Vörösmarty kezdi a nagy kort. Megírja a Zalán futását, úgy, ahogy ilyenfajta költeményeket írni szoktak Homérosz és Vergiliusz óta gyönyörűen zengő hexameterekben, a honfoglalás nagyszerűen ünnepélyes tárgyáról. A nemzet lekesedik, tiszteli is Vörösmartyt, a könyvét azonban nagyon kevesen olvassák el elejétől végig és még kevesebben idéznek belőle kömyvnélkül megtanult részleteket. Ez utóbbi észrevételünk azt fedezi fel, hogy még aki dlolvasta is a szép hősi énoszt egyszer, másodszor, többször, sokszor már nem kelt vágya elolvasnia.

Azután Petőfi következik. Megszületik a János Vitéz. Kukoricza Jancsi és Puskájának bűbájos, mesés sorsa. Van ugyan benne soksók fény, pompa és cifraság, óriások, nyalka huszárok, francia királyi udvar és Tündér- ország váltakoznak benne, de mégis csak a szegény juhászbojtár és az árva kisleány története az, még pedig magyar tizenkettős versekben eldalolva. Ezt a szép mesét már sokan elolvasták, de azért a legeslegfőbb érdeme még sem ez, hanem az, hogy példáján bátorodott fel a harmadik költőóriás Arany János és így írta meg Toldit, nem a Vörösmarty módján, a Zalán futása mintájára. Toldit azután mindenki elolvasta, olvassa máig, szebb részeit pedig kömyvnélkül idézi minden versszerető, irodalomkedvelő magyar ember.

Érdekes, hogy Petőfi is, Arany is egy-egy másik vers kíséretében írták meg nevezetes nagy műveiket. Ezekkel a verseikkel mintegy arról tetteik tanúbizonyságot, hogy a János Vitéz, meg a Tólidi nemcsak úgy egyszerűen olyan, amilyen, hanem kifejezetten és akarva nem olyan, mint Zalán futása, vagy az Aeneis, vagy az Iliász. Petőfi például nemcsak a magyar tizenkettős mesélő hangján duruzsolja el Jancsi és Husiba megható történetét a János Vitézben, hanem ráadásul még alaposan ki is csúfolja a magyarul másképpen mesélőket a Helység Kalapácsában. Szép az, azt. mondja ezzel, mikor a görög Homérosz görögösen mindig rózsaujjúnak emlegeti a hajnalt, leleményesnek Odisszeuszt és hosszú meséket mond el, mikor két dolgot vagy történetet egymáshoz hasonlítgat. De milyen netvetséges mindez magyarul. Pap kocsisa, e helyett azt mondani: A tiszteletes két pej csikajának jókedvű abrako- lója. Kiderült hősünk órája, mint . .. s akkor így magyarázni meg: hogy derült ki, »mint kiderül a konyha sötétje, ha kólika kezdi gyötörni a mopszli kutyácskát« és így tovább eigy végtelen éjjeli jelenet során, hogy az ember nem győz eleget nevetni rajta. Arany János még az Elveszett Alkotmányról beszél, ünnepélyes hexameterekben, de épen nem ünnepélyes

ii.

2

dolgokat. »Férfiat énekelek — kezdi, akárcsak Homérosz, va^' Vergiliusz, de folytatni már így folytatja — »Ki sókat s nagy messze rikoltott, Sőt tett is valamit (Kártyára kivált.)...«

Talán nem is tudta tudatosan, csak ösztönösen érezte ez a két nagy költőnk, mit cselekszik, így cselekedvén. De mi már tudjuk, mit jelent a János Vitéz és Toldi mellett a Helység Kalapácsa és az Elveszett Alkotmány. Azt jelenti, hogy Petőfi és Arany óta nem ^szabad gpr'ög, latin vagy egyéb idegen módon magyarul verselni. Az ő nagy műveik okozta ovönyö- rűsétgünk hevületéiben megszületett a magya- rul-magyar vers és nevetségessé vált a nem — magyar ul-magyar forma, irodalomban legalább és egyelőre. Jó hetven esztendőbe telt, hogy a zenében is megszületett. 1917-ben jelent meg a Zenei Szemlében Kodály Zoltán értekezése a magyar parasztdalok ötfokú hangsoráról. Azóta azután a nem — magyarul- magyar dalforma is nevetségessé s a magyarul- magyar parasztnóta is szinte kötelezővé és egyedül lehetségessé vált nálunk. Aki ezt nem hiszi, vagy túlzott állításnak véli, gondoljon arra, hogy a keresztyénség is Krisztus születésétől keltezi a maga idejét, tehát attól fogvást tartja kötelező és egyedül lehetséges életformának az Idvezítő követését, pedig hát még Krisztus mennybemenetelének a pillanatában iscs3k tizenegy földi élő ember hiszi és vallja ezt igazán.

Ha Petőfinek és Aranynak ezt a nagy igazát, a magyarul-magyar versformát visszavetítjük a még régibb időbe, azt látjuk, hogy elődeik Balassi, Szenczi Molnár és Csokonai is azért klasszikus, halhatatlan költők, mert az ő verseik is magyarul-magyar versek. Ha pedig előre vetítjük nagv igazukat, a mi századunk irodalmára, ugyanez világosodik meg a fényénél. Tegnap és ma és minden időben csak az lehet klasszikus magyar költő, akinek a versei magyarul-magyarok.

Arra kérjük e sorok olvasóit, formán me- csiaik a versek külső formáját értsék. János Vitéz és Toldi nemcsak azért magyarul-magyarok, mert »kétsarkú« magyar tizenkettős verssorokban hömpölyödnek bennük Petőfi és Arany mondanivalói. Magyarul-magyar ennek a bét versnek a belső formája is. Nem — magyar ul-magyar versben pl. meg kellene vívnia Toldi Miklósnak a cseh vitézzel annak rendje-mcdja szerint. Toldiban Miklós csak kezet fog vele és jól megrázza, későbben a csónakban is csak gyorsabb nála. Hogy tud-e jól vívni, seholsem dérül ki — most még. Ereszkedő ütemü különben is az egész történet: legnagyobb veszélyben Miklós az elején forog, mikor a farkasokkal viaskodik, a bika megfékezése már bágyadtabb jelenet, legkevésbbé izgalmas a »párbaja«.

Aranyt és Petőfit »népies« íróknak nevezi az irodalomtörténet. Nincs igaza, ha a származásukra gondol, de igaza van, ha a költési- tükre érti a népies jelzőt. Népiesek