Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1943-03-01 / 3. szám
berniek is szüksége volna segítségre. Elvárjuk, hogy munkánk kellően j utalriuaztassék, érde- mcinket pedig elismerjék, de nem vesszük észre, hogy a másik embernek is meg kellene adni a magáét. Uniformisba öltöztetlek: ezzel személytelenítlek, géppé teszlek a társadalom életéiben, érdekeim szolgálatában — ez a XX. században a másik embert alkalmazó egyik ember hazugsága, Mert hiába bujtatom egyenruhába, épen olyan hús-vér 4deg ember, lelkében reménységekből élő, csalódásokkal kúz- ködő, örömet kereső, társakra szoruló, munkájában megfáradó, sok mindent sízenyedő ember az is, mint én. Vagy talán még inkább olyan... Meg kell tanulnunk a másik embert igazán másik embernek látnunk. Be kell helyezkednünk annak a lelki világába. Milyen érzései, szándékai, gondolatai lelhetnek? Ismernünk kell a viselkedését megmagyarázó körülményeit, cselekedetének előzményeit, amennyire ismerhetjük egyáltalában. Csak így érthetjük meg: miért olyan, amilyen és miért tiette azt, amit tett. Lehet, hogy az abszolút mértékkel nézve nem tetszik nekem, de vájjon olyan előzmények után és olyan körülmények között nem nagyszerű emberbe így is? Az 6 helyébe (die őszintén) jutnék-e én csak ennyire is? Diák és tanár viszonya például egészen máskép alakulhat, ha a rendszerint kölcsönösen feltételezett rosszakarat helyett a másik embert tudják látni egymásban: a diák a már idősebb és sok mindent átélt embert a tanárjában, a tanár a fiatalabb és még lendületes, nagyot akaró, természetesen tapasztalatlanabb embert a diákjában. Diákok és diákok egymáshoz való viszonya is más lesz így. Azután pl. a fiúiknak és férfiaknak meg kell tanu’miok a nőkben a másik embert látni, s ami eddig hol egyszerűen érthetetlen, hol egyenest foosz- szamtó volt bennük, nővoltunfcból lesz megért- hetővé és viszont. A felekezeti kérdés problémájának is az lesz a megoldása, ha megtanuljuk kölcsönösen a másik embert becsülni: katolikusok a protestánsokban, portestánsok a katolikusban, reformátusok az evangélikusokban, evangélikusok is a reformátusokban. A kisebbségi kérdés is csak úgy oldódik meg: ha a másik embert felfedezzük a más nyelvű, más szokású emberben is. Üzleti életünkön szintén csak az segíthet már, ha a kereskedő és vevő megtanulják az embert látni a másikban, akinek meg kell adni a magáét a munkájáért, illetve akit nem szabad megkárosítani, becsapni. Hivatali életünk gyógyulása is az, ha a hivatalnok többé nem közömbös aktaként kezeli a felet, utóbbi pedig sem magát íróasztala mögé sáncoló törökbasának, sem egyedül őt kiszolgáló rabszolgának nem nézi a tisztviselőt, hanem mindketten embert tisztelnek a másikban. S így tovább. . . Érdemes volna, ha nem lenne több, mint amit egy cikk enged, részletesebben is megvizsgálni, mennyire úgy van, hogy társadalmi életünk minden bajának megoldása a másik ember problémája körül van. A másik embert felismerni: az egyik lépés. A másik: a másik emberre való tekintettel élni. Ami azt jelenti, hogy nem azért vagyunk mérnökök, papok, tanárok, tanítók, ügyvédek, bírák, föMmívesek, napszámosok stib.. hogv ezen a címen eltartsuk magunkat. Hanem azért, mert az embereiknek szükségük van a mérnökre, papra, tanárra, orvosra, tanítóra, .ügyvédre, bíróra, földmívesre, napszámosra s a többire. Az én életem csak úgy értelmes, ha ezt a szükségletiét, annak a reám eső részét, kielégíti. Nagyon szép szó a hivatás; sokat emlegetik is, csak kevesen tudják, micsoda? Ez az: a másik emberre való tekintettel élni. Egészen jelentéktelen, semmi térő ezután minden, ami nem a másik ember jegyében, reiá való tekintettel és érte történik, hanem még magamért, magam hasznára, magam kedvére, magam-ízlése szerint. Az annyiszor megjósolt Uj Európa vagy új világrend is ettől függ: felismerjük-e egyenként és országonként a másik embert? Csak így lesz igazéin új,-azaz egyáltalán csak így lesz . . . S ismétlem, itt nem vonhatja ki maigát senki. Mert Jancsi bácsival, Mariska nénivel, Nagy Pistával, Kovács Palival, a jegyszedővel, a pincérrel1, a professzor úrral, az altiszttel, a sarki ujságfiúvail és a többiekkel naponként találkozunk mindannyian. Ifj. dr. Victor János. oO — Oo üli az ébredés? Az alvás rövid halál s a halál: hosszú alvás. Ennek megfelelőien az ébredés: a feltámadás kicsiben s a feltámadás: az igazi, a végérvényes felébredés. Amikor Lázár meghalt, Jézus _ ezt mondotta: »Lázár, a mi barátunk elaludt;"“ de elmegyek; hogy felköltsem őt. Mondának azért az ő tanítványai: »Uram, ha elaludt, meggyógyul. Pedig Jézus annak haláláról beszélt...« Ján. 11, 11 s köv. István vértanúról nem azt mondja az írás, hogy a reázuduló köveik terhe alatt össze toskadva meghalt, hanem azt, hogy elaludt. Ap. csel. 7, 60. (Elaludt — meghalt: Mát. • 27,52 I. Kor. 15,6. 18. I. The-ss. 4,13; 5,10.) A görög »egeirein« szó’egyformán jelenti azt is, hogy »a háláiból feltámadni«, meg azt is, hogy »az álomból felserkenoi«. A régiek nem éreztek a kettő között olyan nagy különbséget, mint mi. Ezért van az, hogy a Biblia egyszer feltámadásnak, máskor meg ébredésnek nevezi ugyanazt a lelki jelenséget. Sőt megtörténik az is, hogy közvetlenül egymás mellé állítja az »ébredést« és a »feltámadást«: Efez. 5, 14. Ez a váltakozó szóhasználat azonban nem okoz semmi nehézséget, mert hiszen mindkét kifejezés csak kép s mi nem a képet akarjuk megismerni, hanem a képek mögött rejlő valóságot. A Biblia tanítása szerint az ember két világ mesgyéjén jár, kétféle érzékelést végez, kétféle tapasztalást szíerez: teste (szórna) révén az anyagi világból, szelleme (pnieuma) révén meg a 3
