Magyar Református Ébredés, 1943 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1943-02-01 / 1. szám

Név: — — — —

Rang: ' — — — —r —

Tábori postaszám: — —

Küldi: —- — — — —

%■ már

hm,

' «•!}«

I. évfolyam. 1. szára.

Nyíregyháza, 1943. február 1.

"KT WB

Főszerkesztő: BERECZKY ALBERT. Felelős sz::rkesztő: BáKEFI BENŐ.

Szerkesztőség és kiadóhivatal« Nyáregyháza, Jósa András-utca 23. Telefess 25-99,

'ParancsnaR eßgedeJmeskedMuk

Miért kellett ennek a lapnak megszületnie?

Valaki azt mondotta a M a g y ar Ébredés tervére, hogy »ne nyugtalankodjunk«. Rosszakarat és gáncsoskodás hangján tjicoldotta. (Nem egyházi ember.) Próbálom szoktatni magam arra, hogy a rosszindulatú megjegyzéseket javamra fordítsam s mindig megkérdezzem: mi az igaz benne? Hátha Isten üzen valamit a csúfolódó és ellenséges száj által? (Kétségtelen: mindig üzen valamit...) Eltöprengtem rajta: valóban miért is »nyugtalankodunk«?

Ambícióink vannak talán és akarunk magunknak valamit? No, ezzel a kétséggel hamar leszámolhatunk. Az ambíciók útja egészen másfelé kanyarodik. Aki »elérni« akar valamit, az nem olyan mozgalomba áll be, ahol a lelki ébredésért vérig megy a küzdelem. Se a világban. se az egyházban nem konjunktúra az, aminek mi — bizony sokszor félrecsukló hangon — kifejezést akarunk adni.

írni jött kedvünk? Bevallhatjuk: nem. Igen meg tudjuk becsülni azokat, akiknek szent kényszere az írás. Hálát adunk Istennek, hogy az elmúlt évek során (talán nemsokára meolátjuk mindnyájan a magyar ég alatt: milyen szent, soha nem pótolható évek voltak ezek!) olyan nagyszerű magyar elmék és szívek szólaltak meg íróinkban és költőinkben. Sokat, nagyon sokat köszönhetünk nekik és bizony sokat tanulhatunk tőlük. De nekik »egy fogyatkozásuk van.« Azt, ami nekünk utolsó szívdobbanásunkig a legfontosabb: a Krisztusban való megújulást, az Evangélium erői által való magyar ébredést ők nem írják. Egyelőre vállalnunk kell, hogy mi, a nem-írók, írjuk ezt helyettük is.

Tovább vallhatjuk, hogy kedv és lelkesedés se indított volna bennünket lapalapításra

soha. Bár van kedvünk a munkára és lelkesedni is tudunk, volt és van terünk elég a szolgálatra — az önelégetésig. Eddig is, ezután is lett volna kedvünk, lelkesedésünk kiélésére bőven elég alkalmunk e nélkül az újság nélkül is.

Hát akkor a magyarság sorsa fáj bennünk? eTűz — tűz!« mondhatnánk a régi gyerekjátékkal, e halálosan komoly érintésre. Olyanformán vanvunk a mi magyar népünk nagy kérdéseivel, hogy néha tűzben, néha jeges vízben érezzük magunkat. Egyszer-egyszer megcsap bennünket az öröm: itt is, ott is föltűnnek a jelei a komoly magunkraeszmélésnek. Nemcsak szavakban, írásokban, de tettekben, szolgálatokban, sokszor önfeledt áldozatokban kezd élni a magyar öntudat és felelősségvállalás. Hol Erdélyből, hol a Dunántúlról, hol az ország nap-” színmagyar (és református) tömbjéből érkezik egy-egy jele annak, hogy nem törődhetünk bele a pusztulásba . .. De milyen kévés ez a drága csillag a nagy éjszakai sötétséghez képest! Száz évvel ezelőtt Széchenyi »elmulasztott századokat« akart pótolni, — azóta még száz év mulasztásainak terhét raktuk magunkra. Beleroskadhat a lélek, ha elkezdi számon- venni, mi mindent kellene elvégezni, és egyik sürgősebb, mint a másik.

Ez a szorongató, ezer maayar sebből felénk kiáltó sírás sem indíttatta volna meg velünk ezt az újságot. Inkább beletemetkezett volna a lapot megindító társaság minden tagja a maga közvetlen munkájába. Csináltuk volna inkább a mugunk szűkebb körében azt a feladatot, amit kire-kire Isten rábízott. Különösen, ha újra meg újra mérlegre tettük volna azt a tényt, hogy se tíz, de öt talentumunk nincs, csak egy. — De az egy talentumot elásni éppen akkora bűn, mint a tízet.