Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1884 (6. évfolyam, 1-12. szám)
9-10. füzet
385 ezt meg nem fejtette, csak ismét megengedi, a mit megfejteni akart. Ha egyáltalában igaz, hogy minden esemény, akár uj létei akár valamely régi léteién történő változás előzményt, vagy okot feltételez, természetesen nem fogadhatjuk el Hume egyik állítását, a mit legei’ősebben vitat, t. i. hogy valamely eseménynek puszta tanulmányozása semmit sem mondhat nekünk annak okáról. Megengedjük, hogy nagyon keveset mondhat, s hogy Hume nagy szolgálatot tett, midőn kimutatta, hogy mily végtelen csekély az, a mit egyes események okáról tudhatunk, ha mind a kettőt összeköttetésben, megfigyelés, kísérlet, és inductió segélyével nem tanulmányozzuk, — de nem engedhetjük meg, hogy maga az okozat absolute semmire nem taníthatna. Ha minden okozatnak okának kell lennie, akkor minden okozatnak elégséges okának kell lennie. Mert ez a két tétel, bár kifejezésben külömbözik, valósággal azonos. A második nem mond többet, mint az első. Ha valamely ok csak tiz fontnyi súlyt képes egy lábnyira felemelni, busz fontnyi súly egy lábnyira való felemelésének ugyanazon ok vagy erő nem lehet az egyedüli oka — azon egyszerű oknál fogva, mert a húsz font fele felemelésének nem volna semmi oka. És ez általában igaz. Ha minden okozatnak nincs elégséges oka, akkor némely okozatnak nincs oka. Ha minden eseménynek, vagy kezdettel biró léteinek okának kell lennie, a mi azt létre hozta, akkor annak bebizonyitása végett hogy a világnak okának kell lennie, mely azt létrehozza, azt kell kimutatnunk, hogy a világ kezdettel birt. Kimutatható-e ez? Ez a nagy kérdés. Ezt észszeriileg úgy tehetjük, ha a világegyetemet megvizsgáljuk, hogy meghatározhassuk, van-e rajta valami jele annak, hogy keletkezett, bir-e az okozat jellemével? Ezt nincs jogunk előre feltenni. A milyen erős érveket tudunk felhozni ennek kimutatására, olyan erős
