Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1882 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1. füzet
•) tettek mindazon intézkedések, melyektől annyian várták egyházunk jobb jövőjének felvirulását. Részünkről, bár örömmel láttuk egyetemes egyházunknak a Zsinatban tömörülését, többször kifejeztük azon nézetünket, hogy nem az alkotmány hiánya s a kánonok régisége a mi bajunk, hanem az, hogy megfogyatkozott hitünk, elérőtlenedtek egyes tagjaink, pusztuló félben vannak kisebb egyházközségeink, mert nem úgy van mint régen volt; az erősebb nem támogatja a gyengébbet s a lassan ernyedőkhöz nem sietnek mentő karokkal egyes jobb módú hitrokonok mint ezt régebben cselekedtél?. Úgy látszik, hogy az egyházi téren is megmaradt sajátságos magyar természetünk, mely csak akkor fejt ki erőt, ha életét és szabadságát fenyegeti a veszedelem. Ez állításunkat azonban örvendetesen ezáfolta meg a Zsinat, midőn egy egyetemes közpénztár felállítását törvényes tekintélyével kimondta, s az első alapot nehány lelkes tagjának áldozatával letenni megkezdette. A Zsinat egész működésében, ez a kiváló fénypont, mely évtizedek mulasztásának homályát eloszlatja s ha a tervezet keresztül vihető lesz: a jövendőben gyengébb egyházaink életét megmentheti. Igen csak megmentheti, mert hogy megmenti-e, hogy inig azon közpénztár évenként nem pár száz, de 40 — 50 ezer forintot adhat szegény egyházak megmentésére, lelkész! tanítói dijjak pótlására, rozzant templomok javítása s újak építésére, addig mennyi idő telik cl s hány egyházközség tagjai halnak ki, pusztulnak és nemzetlenednek el: azt csak a jó Isten tudja, mi nem is képzelhetjük. Nem értene meg bennünket, a ki azt vélné, hogy ezen aggályunk kijelentésével a közpénztár megalapításának tervezetét kicsinyeljük. Ez távolról sem szándékunk. Minket, kik évek óta sürgetjük egy egyetemes közpénztárnak egyház társadalmi utón megalapítását, s kik a legüszin-
