Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1882 (4. évfolyam, 1-12. szám)

8-9. füzet

Ezen szemrehányás, midőn alkuimat nyújt nekünk, egyszersmind kötelességünkké teszi azt, hogy az unitá- rizmusról, melyet nálunk úgy látszik, m$g a tudomány- nyál hivatalosan foglalkozók közül is többen nem ismernek és nem méltatnak: elmondjuk nézetünket; s tisztelt olvasóinkra bizzuk annak megítélését, ha vájjon az uni- tárizmus, mint vallás és hitfelekezet, a keresztyénség, illetőleg protestántizmus családjához tartozik-e? s a nélkül, hogy dogmatikai álláspontunkról lemondanánk: lehet és van-e nekünk unitárius atyáníiaival érdekközösségünk.

Közönségesen tudjuk, hogy az unitárizmus a refor- máczió azon őszinte szabad nyilvánulása, mely a vallást eredeti kútfejére a Szentirásra igyekezett vissza vinni. Eltér a keresztyénség s igy a protestántizmus összes ágazatától arra nézve, hogy nem hiszi a niczeai K. u. 825-és 381-ben tartott zsinat megállapítása szerint való szentháromságot, vagyis az Atya, “Fin és Szentlélek Istennek mint külön-külön egy-egy, tehát három isteni személynek egyben összpontosulását, létezhetését. Pedig ez a tan volt a keresztyénségnek mint a világba kilépett s a nagy munkára jogot vívott társadalomnak ünnepélyes dekrétuma. Az újszövetségi Írások szétágazó s a lélek szabadságának világánál különfélekép értelmezhető fösu- gárait: ez vonta egy szent egységbe, melyben a háromság minden lényeges alkatrészei koszorúba fűzve legyenek, s a hivő lélekre, az időknek hullámzó folyamán át! irányadó és megszentelő hatást gyakoroljanak.

Es ez nagyon jól volt igy. A keresztyén Vallás első és legfőbb igazságait, az isteni létei alkatrészeit, lényükben megállapítani, összegezni, s az isteni mindenhatóság végetlenségét, megfoghatatlanságát az Atya, Fiú és Szentlélek külön álló, egymásból eredő s egymást átható három személyében s mégis egy valóságában fő és alaptannak nyilvánítanii egy jelentőségű volta keresztyén vallásnak mint társadalmi miudeut átható az üsszys lelki