Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1881 (3. évfolyam, 1-12. szám)

3-4. füzet

sal, hog'y ő keresztyén akar lenni, Körülbelől 20 éves volt és Tsombali-nak hívták. Első taníttatását több éven át iskolánk j ban nyerte. Mivelhogy megjelenése jó benyomást tett reám és vizsgálata közben meggyőződtem szándéka komolysága felöl: örömmel vállaltam el őt. Hitében való állhatatosságát nyomban volt alkalma bebizonyítani. Alig hallották meg rokonai, hogy Netturban van, már hétfőn reggel jöttek hozzá anyja, nővére és sok ismerőse, hogy őt sok mindenféle mesterséggel ismét maguk közzé vehessék. Szivszaggató jelenet volt a földre borult anya és nővér magaviseleté az ifjúra nézve. Körülkarolták lábait, tépték hajukat, verték mellüket és sírva könyörge az anya: „Oh aranyos fiacskám, aranyos fiacskám, ne hagyj el engem!“ Bár mennyit is szóltunk az anyának, nem vette be a vigasztalást. De csalódnék az, ki gondolná, hogy az anya csak egy-két óráig folytatta e könyörgést, sőt ellenkezőleg, egész nap egy pillanatra sem távozott fiától. A fiúnak ugyan könybe lábadtak szemei, de állhatatosan kijelenté, hogy neki bünbocsá- natra van szüksége. Az anyát felváltották kedden a rokonok. Ezek már napfelkölte előtt jelentek meg nagy számmal s beszéltek Tsombalival hol külön, hol együttesen, ígértek neki nagy összegeket, saját gazdasága megalapításához, vagy pedig a családból való végleges kirekesztéssel fenyegették. Mind e támadásokat azonban azzal utasította vissza, hogy „bünbocsá- natot akarok és itt maradok.“ Valóban emberfeletti erő kellett ahhoz, hogy kedves barátunkat e támadások, kérések, Ígéretek és fenyegetések ellen óvhassuk. Mily nagy mértékben szégye- nitett meg oly sok fiatal keresztyént a hazában! — A halászok most már hozzám fordultak a kéréssel, hogy a fiatalt eresszem velők haza, mert halálon fekvő nagybátyja akarja őt még egyszer látni; két nap múlva becsületszavukra visszahozzák a fiút. Ez csel akart lenni, de én kijelentettem, hogy nem tartóztatunk senkit erővel, Tsombali mehet, ha kedve tartja. De a fiú kijelentette, hogy marad. Mikor semmisem használt, akkor nehány asszony földet kapott fel, ráhajigálták és rettentő átkozódások után szaladtak le hegyi lakásunk tájáról. — Ez volt a második örömnap az ifjú hitbátorsága felett. Szerdán reggel a bánatos anyán kívül senkisem jelent meg. Szó nélkül ült fiának szobája elé és könyes szemekkel tekintett reá, oly arczkifeje- zéssel, mintha most már örökre elveszett volna. Szívesen vigasztaltam volna őt, mivelhogy hiszem, ő sem áll távol az Isten országától; de most éppenséggel fogékonytalan volt. Déli 1 2