Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelő, 1879 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1. füzet

20 podni, vagy a szomszédos tárpéjai sziklán: „Aut Caesar aut nihil.“ Végzetében volt, hogy atyja sirján keresztül léphe­tett a világhatalom polczára, de nem ellenkezett sem ér­zelmével, sem elveivel e hatalmat rokonai szerencséjének romjain kitágítani és családja vérével megbélyegezni. A kegyelet hiánya, mely uralkodása fényére eltörölhetlen homályt vetett, nem alkalmas azon meggyőződés megálla­pítására, hogy tetteinek akár forrása, akár szabályozója azon keresztyén elv lett volna, melynek jelvényei alatt győzelmeit aratta. De hagyjuk beszélni a tényeket. Atyja, a tiszteletre méltó jellemű Constantius Chlorus kimúlván, a hadsereg Imperatornak kiáltotta ki. Erik alleman fejedelem ezen időben segély kérés végett jelen volt, s mindent elkövetett mert érdekében állott, hogy ragadja meg a felajánlott alkalmat. Ura lett Britanniának, Galliának, Hispániának és Ger­mania egyrészének. Caesárnak elég volt Gallia, hogy a világ uraságot kezére erőszakolhassa. Constantin e nyomokon haladt. Első gondja volt a katonaságot megnyerni oly enged­ményekkel, melyek jóval felül múlták azokat, melyekért Cajus és Tiberius Grachus, egykor halálra érdemesnek ta­láltatott. Az idők azóta nagyot változtak. A régi szellem, mely a hajdani köztársaságot éltette, végkép elenyészett. Constantin tehát, a Tribunusoknak, Comeseknek és vezéreknek, azon földeket, majorokat, helységeket, melye­ket elődei előtt, szolgálatuk fejében élethossziglani haszná­latra kaptak s parocliiáknak neveztettek, örökösödési jog­gal adta át. Neje Fausta, Maximianus Herculius leánya, a régi vallás hive volt s a pogány Isteneknek áldozott. Ezt tévé Constantin is.

Next

/
Oldalképek
Tartalom