Magyar Paizs, 1917 (18. évfolyam, 1-31. szám)
1917-04-15 / 11. szám
XVIII. év. Zalaegerszeg, 1917 április 15. 11. szám. Előfizetési ár: Égé </. évre K 6 04 Kél évi e K 3 04 Negyedre K 1 54 Egyes szám ára 8 fillér. Hirdetések dijat egyezség szerint, Nyilttér sora 1 K. Szerkesztőség és kiadóhivatal Wlasics-utca 8. sz f LENGYEL FERENC Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS. Munkatársak: ^ BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT EGySZETRHasonlatosság van Amerika és Oláhország között. Sőt lelkiállapotjok teljesen egy. Már irtám is egyszer, hogy valamiképpen az oláhok vártak két esztendőt és akkor jöttek a francia testvériség szere- tetéböl: azonságosképpen várt Amerika három esztendeig és akkor megindult az angol testvériség szeretetéből. Most már hozzátehetjük, hogy nemcsak a lélekben, de még a módban is megvan a hasonlatosság. Oláhország előbb megindult, sőt már be is tőrt a határba s csak azután üzente meg a háborút pár órával: azonságosképpen — mert lehet hinni a hírlapoknak Amerika is megindította a municióval ellátott és főifegyverzett hajóját s Wilson úr még azután ment kormányról-kormányra, szenátusba, kongresszusba, hogy megszavaztassa a háború indítást. Pont. Persze, véletlen eset, hogy amikor éppen igent szavaztak, elsü- lyedt az első fölfegyverzett hajó. Világos, hogy a németek sülyesztették el. Az oláhokkal nem igy történt volt. No, de hát ők nem hajóval jöttek. Borbély György. Egy magánlevél s egy kölérdekű levél. (Folytatás.) Sokat hallottad ezt a kifejezést : horvál testvéreink, a horvát testvérország; Horvátország, a mi szép testvérhazánk. Tanuljuk a földrajzban, hogy Hori’átország a magyar szent korona egyik ur&zága. A sokat emlegetett horvát testvériség azonban sajnos, eddig frázis volt, anélkülf hogy azt a testvéri' séget a lelkünk legmélyén éreztük volna. A magyarok még csak éreztek belőle, de a hor- vátok, a társadaiombaij, az üzleti világban hallani sem akartak róla Ennek oka a politika. Tizenhárom éves elméddel ezt mégnem értad, mi nagyok is nagyon nehezen. Azt hiszem azonban, hogy a két nemes nemzet között nem maradt volna eddig (mert azután úgy sem lesz) a távolság olyan nagy, ha a magyar: francia és angol majmolás helyett horvátul tanult volna. Persze a horvát helyébe hamar szláv fogalom tolul. Mivel pedig a szláv nemzetiségű Oroszország, a többi szlávokkal (délszlávok), magyarságunkat elnyomással fenyegette, * hazafias aggodalom ellene szólt, hogy a horvát nyelvet, ezt a szláv nyelvet kuitíváljuk, népszerűsítsük. Bi zony sajátságos ikinos helyzet, hogy egyszer a germánizmustól, máskor a szlávizmustól kelljen félteni rokontalan nemzetünk létét. Az elgermánosodás veszedelme ián eltűnt. Most már a magyar miniszterelnök úgy beszélhetett az országházban, hogv őrült elme az, aki az Ausztriába való beolvasztásról ábrándozik Maga a németség látja be, hogy közte és a szlávság között erős, törhetetlen, nagy Magyarországra van szüksége. Előbb is beláthatta volna, hogy a történelmen keresztül vódbástyája voltunk éppen a magyarságunkkal. Ezért nem elkorcsosodásunk, hanem óriássá való növésünk a legtermészetesebb érdeke. Mert becsületesebb, szótartóbb, nemesebb, úribb szomszéd, önfeláldozóbb barát kevés van a magyarnál. Az idegen nyelvek tanulása szempontjából azonban nézzük a sziávkérdést. Politika ide, politika oda, dőljön el a világháború bármiként : nem változik meg az a helyzet, hogy szép Horvátország szomszédunk marad. Nem lennék magyar katona, ha törhetlen hitem nem lenne abban, hogy állami helyzetünk is a mai marad, vagyis, hogy a sok beste ellenséges náció nem ver meg bennünket. Majd meglátod. Helyezkedjünk azonban a virtuskodás látszatát is elkerülve, a fizikai szomszédság tényére. A horvátországi összeköttetésünket ezután is erősíteni, nem pedig gyengíteni keli. A horváiok tán nem tudják, nem hiszik, hogy a magvar ember soha sem érzett gyűlöletet irántuk, mint ahogy a magyar ember nem is tud aiantas érzéssel gyűlölni. Baj volt, hogy a magyarság r.trn közelített melegebb jelenségekkel a testvér nemzet felé. A legtermészetesebb közelítés mindenekelőtt a horvát nyelv tanulása lett volna. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a falusi iskolában álljanak neki a debrecenvidéki paraszt fiúcska elhorváíositásának. Hanem ahelyett, hogy a legtöbb magyar úri család franciául taníttatta az ifjút, lehettek volna olyan családok is, kik horvátul taníttatták volna, akár a A honvéd dala. Honvéd vagyok, bátor magyar katona, Félelemnek a szivemben nincs nyoma ; A vezényszó lelkesítő hangjára, Bátran megyek mindenkor a csatába. Honfi lelkem odaadón harcol ott, Hol az ágya és a puska dörg, ropog, Hol szurony s kard csillog-villog nafényben, Mint a folyó rónaságnak ölében, Ott pusztitotn én az ellent legjobban, Ahol támad legtöcnöttebb sorokban ; Ha a halál vértől piros angyala Százszor jobban kél is ottan szárnyba, Hej, de szép is az a babérkoszorú ! Kinek az jut, annak lelkén nincs ború, Én is ezzel térek vígan majd haza, Mert megfutni én nem fogok ám sohad . . . Mig ha rólam az volna tán megitva, Hogy csatában kell leszállni a sírba : Tisztelt, áldott lesz a föld, hol nyugszom én, Mert kötelmem eskü szerint megtevőn. Bátran védtem szabadságot és hazát, Bátran védtem apostoli trónt, királyt, S nem tágítva mindaddig a harctéren, Mig ki nem folyt az utolsó csepp vérem . . . Életem igy dicső itt a világon ; Ha elesem, ilyen lesz a halálom, Azért, óh Ég, hála. legyen te néked. Hogy én honvéd, magyar honvéd lehetek ! Pintér György. Húgomhoz. Majd mikor fölöttünk borús felhők járnak, Ha gondolataink hazafelé szállnak, Fájó sóhajtásunk halkan vész az éjbe, Kicsi húgom imakönyvet végy kezedbe 1 Lázban, meggyötörtén rohanok előre, Siró ágyúgolyók romboló tüzébe. Ezer fegyver torka szórja ránk a halált: Kicsi húgom mondj értünk egy imát ! Vége a harcnak, csend van a tájon A hősök pihennek, némán, hallgatagon. Erdő lombja között egyszerű kereszt áil : Édes kicsi húgom, sírva imádkozzál 1 N. J. önkéntes. Akna-robbantás. Harctér, febr. 22. Kora hajnal van. Jóval pirkadat előtt. Mindenütt, szinte mindenre ránehezülő csend uralkodik. Dermesztő hideg van kinn. Tél, mindent átható, megmerevítő, harmadik harctéri téi. Szélsőséges szibériai fagyás. De van-e most szélsőség, a mikor minden az. Lenp az alvilágban, kis szűk deckungban, — a hadi kazamatában — virrasztók. Egy pislogó gyertya, a vályogkályhában lobogó tűz, a semmi, ami körülvesz. Az asztalon kis óra, nézem, fiiigram szerkezetével nem futok-e versenyt, mindegyikünknek is csak egyformán olyan primitiv, olyan agyonzuzható a lelke. A telefon bug. A szomszéd bajor kamerád hiv, mi újság ? Beszélgetünk, á vonal szabad, alszik mindenki, jól esik a halk szó. Azonban valami történt. Halk reccsenés, aztán tompa dörej, körülem minden inogni kezd. Az ajtóhoz ugróm, valami térdre nyom. Remeg, sir a főid, tompa morgás, kísérteties hangok. Az őrök alarmot kiáltanak, néhány piros rakéta fúrja magát az égbe. Két széjjel terpeszkedő füstfelleg takarja el a holdat, azután mint a jégeső, hull a fejünkre a fagyos reg. A muszkák felrobbantották aláaknázott elővonalunkat. Rohanó emberek a futóárokban előre. A tüzérzászlós hangját hallom, amint rneginditja a tüzérségi tüzel. Mindez csak egy pillanat chaosa. Azután már is zug, sistereg, ordít körülöttünk minden. Pergőtűzben vagyunk.
