Magyar Paizs, 1917 (18. évfolyam, 1-31. szám)
1917-02-04 / 4. szám
9 Ságban mindenki arra kényszerül, hogy hajszálnyira se térjen el azon rendtől, amely azt célozza, hogy: élni és élni hagyni. Gyarlók az emberek és minél kisebb az értelmiségük, annál kisebb persze a látókörük is, kezüket zsebükbe sülyesztik ahelyett, hogy kivennék köteles részüket a köznek munkájából. Az ilyen rideg egoizmust nem lehet l szép szóval és könyörgéssel meggyőzni, j elrettentő példa kell neki, minél j sűrűbben és minél gyakrabban, hogy ! állandóan eszméleténél maradhasson. Nem az a célunk, hogy ezen alkalommal még a sorok között is I talán egyeseket kipécézzünk. Külön- j ben, akinek nem inge, ne vegye j magára. Célunk az, hogy legyen végre rend az árak körül, aki zsarol, az bűnhődjék. A mai keserves véres idők még sem egészen arra valók, hogy akár kereskedő, akár iparos, akár őstermelő meg nem engedett haszonhoz jussanak. Boldogulásuknak tisztességes módon is nyitva az útja, aki pedig tisztességtelen utón akar járni, az vessen számot jó előre a következményekkel. Ezentúl az ilyeneket kímélni nem fogjuk, kerüljenek a börtönbe, mert hazafiatlan és embertelen eljárásukért mást nem érdemelnek. Legyünk mindanyian fegyvertelen katonái a köznek, mert csak igy boldogulunk. MAGYAR PAJZS Régi dolgok. A Magyar Földrajzi Társaság folyóiratában, a „Földrajzi Közleményekében, dr. Hoiab József érdekes tanulmányt irt a „Zala vármegye kiterjedése és határai a középkorban“ címmel, amelyből az alábbiakat közöljük : Krónikáink szerint Vérbulcsu, a hatodik j törzs vezére volt az, aki a Balaton körül j telepedett le. Részleteket nem tudunk meg ! elbeszélésükből, van azonban egy nemzet - j ségtik, a Leld vagy Vérbulcsu, amelynek j birtokai a Balaton mellett terültek el, tehát j ott, ahova a krónikák Vérbulcsu foglalását ; helyezik s tudjuk, hogy Lúd helység, a | nemzetség egyik nevének fentartója, a í Badacsony hegy nyugati oldalán, Badacsonytomaj és Tördernicz között feküdt. Bulcsu 949 körül Konstantinápolyban i járt Konstantinus császárnál, aki megemlé- i kezett róla a birodalom kormányzásáról j Írott munkájában s fentartotta számukra ! apja nevét is: „Tudnivaló — írja a császár — hogy Bulizu karkhász fia Kaié kark- hásznak, a Kálé pedig tulajdonnév, a kark- j hasz meg méltóság, valamint a güiász is,'! mely íöiebbvaló a karkhásznál. Ennek a Kaiénak, Kainak nevét őrzi a számos Kdl helység a Balaton északnyugati partja mentén s a Kálivölgy, sőt egy szomszédos határ Marka nevű dűlője még viseli méltóságának (karkhasz, barka) emlékét is. Bulcsu választása kitűnő volt. A megszállott terület a Bakony s a Balaton szomszédságában feküdt, a természet ellátta minden jóval, Privina és Koczel fejedelemségének emlékei, a keresztény és szláv kultúra nyomai nem tűntek el teljesen, ezek is emelték értékét. Mindezek mellett még geográfiai helyzete is olyan volt, hogy itt keresztezték egymást a dél, délnyugat és nyugat felé vezető hadiutak, s mivel a kalandozásokban egyelőre Itália volt a cél, a hódításnak délnyugati iránya j folytán csak növekedhetett e törzs hatalma. Pontosan megállapított határokról természetesen nem volt szó, amekkora területre szüksége volt a törzsnek, akkorát szált meg s ha kellett, tovább terjeszkedett. Anonymus szerint Árpád a Dráváig foglalt el mindent. Az természetes, hogy eljutottak a magyarok odáig, sőt tovább is, hisz 898-ban már Olaszországban járnak, de a Dunántúl déli, délnyugati részét egyelőre nem szállották meg. Egyrészt nem is volt erre szükség, másrészt pedig azok a roppant erdőségek, amelyek nagy szélű 17. február 4. lességben körülvették az országot, itt nyugaton épp úgy mint északon, kitűnő természetes védelemmel szolgáltak jó ideig s csak az átjárásokat, a nyíltabb részeket kellett mesterségesen gyepükkel megerősíteni. Ez általános szokás volt Európában már a korai középkorban, a magyarok tehát itt találták a gyepürendszert és fel is használták az elfoglalt területek védelmére. A gyepük készítését, javítását, rajtuk utak, kapuk vágását a meghóditottakkal végeztették, később pedig e munkát az illető gyepükhöz legközelebb eső királyi vármegyék várszolgái,' sőt egyházi és világi földesurak szolgái is végezték. Emlékeinkben számos nyoma maradt fenn még a zalai gyepüknek, helynevekben: Zalalövő, Besenyő, Streieczlaka, Vaskapu, Véged, Kolos.' Gyepű, Gyepiis, mivel azonban ezekből egy oly sajátságos gyepüvo- nalra következtethetünk, mely a megye belső területén vonult végig, nem e fejezet keretébe tartozik tárgyalásuk. Annyit azonban megemlítünk, hogy valószínűleg az avar-ring maradványainak köszönhetik eredetüket e gyepűre mutató elnevezések. Induljunk el most a megye északkeleti csúcsától s haladjunk nyugat felé Veszprém vármegye határán. A dörgicse—akali vonalig húzódó keskeny terület a Balaton £ Veszprém vármegye közé van szorítva, s a térképre vetett első pillantás is azt a gondolatot kelti fel, hogy itt ingadozások lehettek, mert Veszprém részéről bizonyára megvolt a törekvés, hogy magához vonzza ezt és eljusson végig e vonalon a Balatonig. A Bakony végnyulványainak völgyei Veszprémből ide nyílták, erre sietett a Balatonba több kisebb-nagyobb patak s a természeti alakulatok is megkönnyítették a terjeszkedést dél felé. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a veszprémi püspökség és káptalan birtokában volt jórészt e terület, s az ő veszprémmegyei birtokaik vették minden oldalról körül. Ez magyarázza azután meg, hogy nemcsak gyakran helyezik e helységeket okleveleink Veszprém vármegyébe, hanem több esetben olvassuk azt is, hogy ennek a vármegyének hatósága járt el itt fekvő zalavármegyei helységekben. Kétségtelen azonban, hogy a vármegye erősen ragaszkodott a Balatonpartjához, s e mellett még bizonyára nem kis része volt e vidék megtartásában a tihanyi apátságnak is, amelynek birtokai jórészben szintén itt terültek el s amely ellenállni igyekezett a veszprémi püspök felszívó adományozta. Ezek Ujlaky Lőrincz halála után a várra rátették kezöket. A mint Tol- nay Máté pannonhalmi szent-mártoni főapát erről értesült, Mihály pannonhalmi szerzetes utján a székesfehérvári keresztesek konventje előtt, 1526. jun. 9-én tiltakozott ezen eljárás ellen, mert Szigliget vára a legigazabb joggal a pannonhalmi szent- mártoni főapátságot illeti meg. Szigliget azoban minemellett is a Lengyel család kezén maradt. De a család 1. Ferdi- nánd királyhoz hűtlen lett. Miért is ez a Lengyelek összes birtokát Török Bálintnak adta. E pillanattól kezdve Martonfalvay Imre deák, az 1531 — 1540-ig terjedő időre vonatkozólag érdekes dolgokat beszél el Szigliget váráról. Török Bálint „meghagyta Fánczy Jánosnak, Nagy Gergelynek és Keresztury Imrének, hogy Szegliget várát megszállandják; de hogy kevesen vannak alatta, féltette őket a pártosoktul, paran- csolá nékem, hogy én is hozzájok sietnék segítségül. Eleget mentém vala magamat gyógyulásban voltommal; látta ü nagysága, kezemet is nyakamba kötve viselem ; nem is illik nekem atyámfiai háza megvételére mennem. De enmagatn mentése ü nagyságánál semmit nem használa. Ösmerem, parancsolatja szerint Somogyvárott hertelen készülék gyalogúmnál és lovagimmal nagy sokan; de lovaimat az hajókban által nem viheték Szegligetre, sietőnk evezni, kiszállánk az partra. Hát az én uram szolgái csak alig vártak, nagy jó kedvvel fogadá- nak örömekben. Reggelre jutánk, megkerül léjek az várat mindnyájan. A várbeliek megösmerék, hogy több nép lőtt volna ellenök Szegligetbe, nem kezdenének olyan igen lőni, mint azelőtt. Éjjelre kelénk, az csonkatorony ellenébe a kősziklán főn két kast tölteték. Megijede az porkoláb Kulcsár István; nem sok idő múlván szót ada és megadá Szegliget várát. Azután az én kegyelmes uram parancsolatjából nékem kelleték benne maradnom az sok pártosok között az nagy puszta várban; semmi élés benne. A mit lehetne megtakarám, meg is fódozgatám az rősseket az keritésön. Azon közbe látni eljőve az én kegyelmes uram ; nagy vígan lakék egy nap ; másik nap Keszíhelyre evezének az Balaton vizén ; onnét Somogyvárba, hová megyen volt kocsikon. „Az Bakyt szolgáiban Brizló Ferenczet és Kunovyt Mihályt — Írja Martonfalvay Imre deák — niegfogatám és jó falka ide- iglen vasba tartottam Szegligetbe, kiket azután az én uram elbocsáttata. Ü nagyságának szolgáltak. Egyed porkoláb is eleget csavarga előttem, de azért azt is meghódoltatám ü nagyságának. Miért hogy Szegligethöz igen kevés jószág vala, nem volt az nagy puszta várat lionnét épitenöm. Az én uram akaratjából az Kaal völgyet, az német völgyet és az Dergicséket Szegligethöz foglalám szolgálatra; az Tomay Ferenc rész jószágát azoképen, melyet Ferdinánd ő felsége per defectum seminis az én uramnak condonált. Ezekből és az vár tartományából, kit én bírtam, kezdém Szegligetet építenem és mindenféle éléssel megtakarnom. Ez időközben az én kegyelmes uram Ráróra mene Bakyt Pálra; ő magát nem találhatá, de Rárót mind el rontaná, pusz- tétatá, magamat penig az gyalogokkal az vár őrzésére hagya Szegligetbe; de 25 lovon való szolgámat elvivé ü nagysága vele; megtérvén hátraküldé őket. Parancsoló ü nagysága, hogy jól épitessek, jól őriztessek, minden éléssel megtakarjam az várat. Az ■ csokatornyot az falu felől legelőször meg- épitetém; azután két avagy három bástyát és két nagy öreg pincéket csináltaték az külső várba és az faluba az uj ház mellett, kiket szőreiben meg is raktam borokkal Isten segítségével; egy öreg kutat is csináltattam az várban, mely az előtt vizet nem tartott, etc.“... Később a vár ismét a Lengyel-család kezére került, miként a vár alatt levő kapu fölötti feliratok, melyek ma is olvashatók, igazolják. * B. R.
