Magyar Paizs, 1916 (17. évfolyam, 1-43. szám)
1916-04-23 / 14. szám
XVII. év Zalaegerszeg, 1916. április 23. 14. szám Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2’04 Negyedre K 104 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-u. 8. sz Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS „ f , í LENGYEL FERENC, Munkatársak: j ß o R B É LY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT EGYSZER Husvétra boldog ünnepet kivánunk közönségünknek ! amennyire csak lehet boldogságról szólani a sorsnak emilyen fojtogató körmei között és döngető öklei alatt. De épen ilyen körülmények között van helye az óhajtásnak, a kérésnek, az imádkozásnak, — hogy egymás számára hitet, reményt és bizodalmát könyörögjünk szivünk istenétől. Bízni kell, hinni és remélni kell. S mikor lehet és kell inkább, mint a feltámadás ünnepén ? Föltámad a megölt béke. De ne sürgessétek. Időnek előtte kikelhet é a mag? Erőszakosan? Elrothad a csira burkolata s aztán föltárnád az élet. Rothadjon el az öldöklés önmagában s fejlődjék ki a béke belőle önmagától, biztosan, erőteljesen, nagy- nagy időkre szólólag. Rosszabb a bizonytalan béke a nyílt hadakozásnál. Határozottan erős a harc; legyen határozott a döntés; s legyen határozottan erős a béke. Ilyen feltámadását várjuk a békének s kérjük az Istentől is. B. Gy. Éji látogatás, — Ernőd Tamás énekeskönyvéböl. — Bakkancsa nyűtt volt és a blúza tépett, Közember Tóth a sírjából kilépett És harmadnap a falujához ért. A házuk táján már az este kéklett, Friss szénaszaggal teltek meg a rétek És egy tilinkó boldogan zenélt. Haja hosszú volt és arcába lógott, S a blúza mellén golyóverte csókok Foltja piroslott és fényeskedett; Közember Tóth a ház előtt megállóit És alighogy az est a házra szállott, Egy vérharmat-fűvel becsengetett. Közember Tóth nagy-halkan, siri-halkan Bément a házba, hol is a pitarban Leié bús özvegy anyját, Máriát; Nagy-csendesen ott szúnyókált szegényke, S míg könny csillogott húnyó kék szemébe’ Lóháton látta szép legényfiát . . . Az asztalon még hűlt a meleg étel, Mert anyja várt rá borral és lepénnyel És vajjal, amit friss cipóra kent, — De tizenkettőt kongott kinn az óra, S egy messzi-messzi, bús trombitaszóra Közember Tóth a sirba visszament. Naplótöredék, Irta: Iris, Ismét tavasz van . . . Anna-völgyben, ahol ketten annyit kószáltunk, a kökörcsin és vad Szerb női jellemek. Morava völgye, április. A múltkor megígértem, hogy erre is rátérek. Ez aztán mindjárt el is intézi a bevezetést, amely ilyen hangzatos címnek mindenesetre kijárna. De annyit mégis konstatálni kell, hogy ők se jobbak a magyar asszonyoknál. De talán mégis! Mert amit a magyar nők — tisztelet a most nagyon is dicsérni való kivételeknek -- elkövetnek a foglyokkal, a fölmentettekkel és a hadsereg- szállítókkal, ezt a szerb nők a győzőkkel teszik meg. Azokkal a győzőkkel, akiket ha párhuzamosba vonnák a saját embereikkel — és ha a nő már itt tart, akkor a leginkább meghódítható — az összehasonlítás minden tekintetben a győzők előnyére üt ki. Érdekes szerbiai sajátság, hogy a nők itt sokkal inkább ki vannak képezve, több oskolázottságuk van, sokkal inteligensebbek, műveltebbek és általános tájékozottsággal rendelkezők, mint a férfiak. Minden valamire való városnak megvan a maga leánygimnáziuma .... és ha egy városban van 2 férfi orvos, akkor mellette okvetlen 5 nő orvos is van. És ez a műveltség, ez a kultúra, melyet itt e nők fejlesztenek, teljesen francia. Ennek a hatása alatt állanak és hogy ez a hatás már évek hosszú sora óta hatalmába kerítvén a nemzedéket, tendenciózussá vált, nagyon is természetes. A „Kön. ung. Stations Kommando“ egy előkelő szerb család házában van. A családfő postafőnök volt, de az offenziva megkezdésekor az összes pénzeket elsikkasztván, a vezető emberekkel együtt lépett meg. A veje narcis ezrével nyílik. Utamat ide irányítom, mert minden Reád emlékeztet. A virágok mosolyában a te mosolyodat látom, a patak csobogásában hangodat hallom s a szellő halk sóhajában mintha bucsuzásodat hallanám . . . Felelevenedik a múltnak olyan ragyogó ideje, amely a maga szivárványszines szépségét, ha itt járok a rengeteg ölén, még mindig elém tárja.- Ilyenkor Veled vagyok ismét, hozzád szólok, hozzád, ki Adria kék vizén, avagy néha a magasan tajtékzó habokon táncoló hajón nézel szembe a halállal, s lázas elfoglaltságod közepette nincs érkezésed arra gondolni, aki reggel első imáját, este utolsó fohászát küldi a Nagy Alkotóhoz, hogy hozna lépteidre szerencsét, munkádra áldást s védené a nékem olyan drága eletet. Messze, nagyon messze sodródtál tőlem! De azért érzem lelked ittlétét . . . Bejárom a százados erdőnek mindama zugait, amerre Te is jártál. Nézem az ujjulást ... A természet örökös munkájának és a létért való küzdelemnek csodás hangkaosa üti meg fülemet. Titokzatos zizegés és zümmögés van a napfényes levegőben s elém tárul a föld ezerféle lakosának lázas munkája. Kicsiny pillangók szállnak virágról-virágra s lázas sietéssel szívják az édes illatot. Szárnyuk megcsillan a nap vakító sugárözönében s röptűket titokzatos zümmögés kiséri. Lágy, alig hallható suttogással simulnak egymáshoz a fakadó levelek s szinte látni, mint fakad virággá a kicsiny bimbó s mint nyílik ki önzetlenül is katonatiszt volt és elesett a háborúban. Most a házban nincs más, mint az anya, a leánya, meg két kis unokája. Korukat tekintve nagyon szépek valamennyien. Feltűnt nekem, hogy bár 4 hónapja van az irodánk a házukban, a háziak közül sohse láttam senkit. Nagy véletlenül csak az udvaron és olyankor is sietve és ha az ember köszönt bármelyiknek is, olyan büszke lenézéssel tették meg nem látottá ezt a mozdulatot. Különösen az öregasszony. A tavasz aztán kiengesztelte ezt a gyűlöletet. Az udvar virágos és én magam is virágkedvelő ember lévén a katonáinkkal felásattam és rendbehozattam a virágágyakat. Persze a kis unokák ott sütkéreztek és hancuroztak a napon, erre már csak a helyes mama is előjött, meg kellett köszönni a figyelmet is, szóval megtörtént az ismeretség. És megindult a társalgás. De hogyan ? A mama 5 nyelvet beszél folyékonyan és ezek között nincs se német se magyar. Amit mi plögyögünk, illetve amit csak én, az latinul megy, amit a mama egész folyékonyan beszél. Most már a nagymama is egész barátságos. Ha összejövünk, egy-két szót ő is mond németül. így látszik meg minden külföldi befolyásnak a hatása. A nagymama idejében Milán volt a király és akkor a német szellem uralkodott. De a szép kis mamuskát a bakáink leleplezték. Sok békésmegyei tót van köztünk és a tót nagyon könnyen megérteti magát a szerbbel. De mert a tót egyúttal perfekt magyar is, hát a mama tőlük tanul most magyarul. Egyáltalában a szerb nőknek roppant érzékük van a gyengéd bánás és lovagias allűrök méltatására. A nagy előnyomulás idején Cupriján — ahol meg most is őrzik a szerbek azt a hintót, melyen Kossuth mézét tartalmazó szíizi kelyhe s hogyan kínálja leszakitásra bársonyos szirmait. . . A nagy természetnek ez a szépsége átjárja a lelket és eszembe jutnak azon szavaid: „Hogy lelked örökifjú maradjon, szeresd a nagy természetet, zarándokolj el mennél többet szűz ölébe, s akkor emlékem is örök- ifjan marad meg szivedben...!“ S csakugyan most látom, hogy ez a nagy szépség átjárja a szivet is és életre kelti a a szunnyadó érzelmeket. Látom, hogy az ő játéka olyan mint a tomboló orkán, mely pislogó szikrából pusztító tüzet képes szítani, lágy mint a májusi szellő suttogása, amely a szerelemről, az örökéletről és soha el nem múló boldogságról regél és — bús, mint a haldokló lélek utolsó sóhaja, amely még élni szeretne . . . Mikor künn, a szabad természet ölén, mosolygó kék égbolt alatt, millió virág és suttogó lomb között járok, ilyennek látom az életet, s azért nem tud szivemből azon legmagasztosabb és eszményi érzés, amelyet Te fakasztottál, s amely még mindig csak Téged ölel körül, annyi év múltán sem kialudni . . . ! Boldogságom most már teljes, mert Te is, — ki életemnek mindene vagy — ott harcolsz az igaz ügyért a többiek közt. S bármilyen nagy veszedelemben is védve leszesz, mert a messze távolban, e madárjárta zugban van valakid, aki imáját, esdő fohászát küldi a Nagy Alkotó zsámolyához, a magasba, Te éretted . . .
