Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-09-09 / 36. szám
2 k zalai huszárok. A Pesti Hírlapban szép cikk jelent meg a zalai huszárgyerekekről. A cikkből közöljük a következő érdekes részletet: Hadvezetőségünk minapi jelentése pálmát nyújt e zalaegerszegi 6-os honvédhuszárezrednek és kiváló vitézsége előtt meghajtja az elismerés zászlóját. E hivatalos értesitéssel egy világ, az egész nagy világ ismeri meg azt a huszárezredet, amelynek dicsőséges hősi tetteiről már 11 hónapja regél három vármegye. Mi, zalaiak tudtuk, hittel hittük, hogy eljön a nap, amely a zalaegerszepi honvédhuszárezred hősiességéről zeng. Tudtuk és mégis onnan vittük magunkkal a közvetlen, a megingathatatlan hitet, a szent meggyőződést, mikor a zalaegerszegi honvédhuszárezred felesküdött. Hogy vonaglotí, mint zúgott, mint harsogott a szó . . . szárazon és vizen . . . életünkkel és vérünkkel ... becsülettel élünk és halunk. Ott álltak a fiuk, a göcseji, a hetési, a bessenyői hun-avar nemzedék magyar utódai, a vasmegyei őrségek országhatárt,, szent rögöt védő leszármazói, a veszprémi Bakony- rengetegek alól zászló alá gyűlt Mátyás király fekete-hadseregének méltó ivadékai. S mint az adott szó szentséges beváltásának megtestesítő szobrai, előttük állt mereven tisztelegve a tisztikar: Förster László ezredes, gróf Batthyány Béla és Görgey Viktor őrnagyok, Latkóczy, kovácsházi Kovács, Kiss, dr. Zalán Gyula (képviselő) s a többi tiszt urak. Háromszinü zászlóval, virággal, leánycsókkal mentetek a becsület mezejére, j. eddig csak a mieink, zalaiaké voltatok, most ’egy nagy, sőt több országéi vagytok és a történelemé lettetek. — Hát úgy volt, — beszéli a zalai honvédhuszár — hogy kiküldöttek Kiss Béla hadnagy úrral járőrbe. Ez még akkor volt, amikor először jártunk bent Oroszországban. Voltunk a hadnagy úrral összesen vagy öten. Egyszerre látunk egy 30—35 emberből álló kozákjárőrt. „Vigyázz! Rajta!“ kiáltja a hadnagy ur és máris mint a szélvész nyargalt kivont karddal az orosz felé. Alig tudtuk követni. Egymaga ront bele az ellenségbe, egyik muszkát erre, a másikat arra vágja, harmadik döf feléje, kardjával a halálos döfést kivédi, megsebesül a mellén, de már a másik pillanatban úgy sújt le, hogy a kozák a rohanva száguldó paripán még pillanatok múlva is fej nélkül lovagol. * gazdának a fia, a nagyobbik, széles vállu Juon szívesen hazakisérte, mikor estefelé az erdőből hazament. És Ilica engedte, hogy hazakisérje. Mosolygott is hozzá, mikor Juon dicsérte ragyogó aranyhaját. És az erős oláh legény szive megremegett Ilica mosolyától. .. III. Nagy izgalom van a kis oláh faluban! Magyar tanítót neveztek ki az ottani iskolához, hogy legyen egy fáklyaviyő, aki a kultúra világossága mellett, eltéríteni igyekezzék oktalan magyar gyűlöletétől a szegény tudatlan népet. Gábor Gyula, igy hívták a fiatal tanítót, mikor elfoglalta a számára kijelölt helyet, legelső dolga az volt, hogy megnézze azt a falut, amelyik most az ő otthona lesz. Csendes, napsugaras tavaszi vasárnap reggel volt, mikor elindult a faluba. A napsugár mosolyogva csókolta az utszéli áká- cok fürtös virágait s illat, kábító édes illat szállt a leikébe. Amerre ment, mindenhol kalaplevéve köszöntötték, de a gyűlöletet, azt a forró gyűlöletet nem tudták a köszöntés álarcával palástolni. Gábor észrevette ezt. Fájt is neki nagyon. Hisz ő, aki olyan szerető szívvel jött ide a nép egyszerű gyermekeihez, a szeretet, a műveltség magvait elhinteni, ezt a gyűlöletet nem érdemli meg! Ott ment el az oláh templom előtt. Éppen beharangoztak az Istentiszteletre. Akart is, — Egyszer meg ismét járőrbe, mentünk. Ott áltu'nk Grodektől északra. Éppen egy füzeshes értünk, amikor látjuk ám, hogy a szomszéd faluban mozog a muszka. Azt mondja Kiss hadnagy ur, hogy be kellene menni abba a faluba, megnézni, hogy hány muszka van. Hadnagy ur, — mondom én, •—jelentem alássan, lehetetlen lesz bemenni, nyüzsög a muszkától. „Gyerekek, várjatok meg, mig visszajövök!“ vágja oda a hadnagy ur és száguld már, mint a szélvész, be az egyik falu végén, ki a másikon és a meglepett, álmélkodásból alig felocsúdni tudó kozákok százai csak akkor tudtak utánunk jönni, mikor mi a jelentéssel hegyenvölgyön túl voltunk . .. Az oroszországi visszavonulásnál volt — meséli a másik huszár. — Gróf Batthyány Béla őrnagy ur volt a parancsnokunk. — Lehettünk együtt akkor vagy három század. Köztünk voltak a pápai hetes honvédektől is néhányan. Gyütt a sr^pnyel, meg a gránát. — Egyszerre azon vesszük észre magunkat, hogy egérfogóba kerültünk. Semerre sem volt ut kifelé. Úristen, hogyan lesz?! Egyszer hangosan elkiálja magát az őrnagy ur: „Honvédek! Aki magyar az utánam!“ Mint a haragvó, mennydörgő vihar, rontottunk neki az ellenségnek ott, ahol legerősebb vol’t. Ez volt ám egy roham!... És kivágtuk magunkat. MAGYAR PAIZS A HÁBORÚ HÍREI. A német-francia tüzvonai úgy áll ott, mint egy oda fagyott villám. Itt a határ belől van a határon, Francia- országban. Éppen olyan odafagyott villám az Isonzó folyó is, csak a doberdói magaslaton dörögnek itt-ott az ágyuk, de se té- se tova nem tud haladni az olasz. Ez a magyar-olasz határ. Fáradtan lóg ki a nyelve a szerb farkasnak is. Itt elég csend van. Ez sem tett egy lépést sem. Annál borzasztóbban üldözzük keleten az oroszokat. Észak-keleten a német-magyar seregek elérték már a rigai-rokitnói vonalat; a délkeleti szögletben huzamosabban maradtak állva a magyar-német katonák; most azonnem is bemenni. Végre mégis belépett. A templomban — apró ablakai lévén — félhomály uralkodott. Az egyetlen oltáron éppen akkor kezdték meggyujtani a gyertyákat. Beült egy félreeső kis padba, ahova már nem nagyon hatolt el az oláh pópa kiváncsi tekintete. Fent, a prédikáló széken egy széles térdeplő zsámoly volt a pópa családja részére. Még a prédikáló szék homályban volt, nem lehetett jól látni, hogy van-e ott már valaki? A szemközti ablakból azonban egy sugár hirtelen megvilágította s Gábor káprázó szemmel nézett oda. Ott térdelt a pap gyönyörű leánya, fehérruháján visszatükröződött a napfény s meg- ragyogtatta dús aranyfürtjeit. Az előre hajuló alak, amint kezeivel elfödi arcát, az a csodás ragyogó aranyhaj, amely már nem egy férfi szivét dobogtatta meg, azok a keskeny kis fehér kezek szépséges arcot sejttettek. Megkezdődött az Istentisztelet. Felment a pópa a prédikáló székre. Azok a keskeny kis fehér kezek lekulcsolódtak és atyja mellé állt — Ilica. Ragyogó fekete' szemeit végigjártatta az ott levőkön s egyszerre Gábor arcán akadt meg. Néma csodálkozás beszélt tekintetéből, mintegy kérdezni látszott: hogy kerülsz te ide? Gábor elbűvölve nézte azt az észbontó szépséget; ilyet ő még sohasem látott! Talán szemei ki is fejezték gondolatát, mert Ilica elpirult és lehajtotta fejét. ban kikeltek már Galicia szögletéből s Lipa, Stripa, Szereth folyókon áthajtották az oroszokat a rokitnói- mocsarak felé és Kiev felé. Megtisztult Bukovina, meg Galicia s óriási területet meghóditottunk a rengeteg Muszkaországból. A harcoknak ez a geográfiája világosan mutatja az állapotot, s a kritikát is. Másfelől még jobban mutatja az állapotot és a kritikát az, hogy csak egyik ellenfélnek, persze a leghatalmasabbnak vélt ellenfélnek, az orosznak, egész háború alatt, jó számítás szerint, katonákban, mintegy 5 és fél millió vesztesége van, tehát elképzelhető legnagyobb haderejének a fele. Az állapotot és kritikát mutatja harmadszor az, hogy ellenfeleinktől elfoglaltunk 25 megerősitett várost, a többieken kívül; ők csak egyet foglaltak el tőlünk: Przemyslit, de ezt is visszavettük. Tehát a viszony 1:26, vagy = 0:25. A német buvárhajók sem sokat pihentek angol hajók elsülyesztésében. Ez is rámehet néhány százra. Kitartás testben és lélekben! Csak most szorítsd még igazában magyar! Most szorítsd! B. Gy. 1915. szeptember 9. Mikről nem szabad elfelejtkeznünk? Nem szabad elfelejtkeznünk a zalaegerszegi Vörös-Kereszt kórházról, a gimnáziumban elhelyezett osztályáról; nem szabad elfelejtkeznünk általában a hadsegélyző bizottság működéseiről és nem szabad elfelejtkeznünk nekünk zalaegerszegieknek a Paslek Lajos indítványáról s az ő letett alapítványáról: nem szabad elfelejtkeznünk a zalaegerszegi hősök emlékéről. Azután őrülten, forró vággyal kereste a szép leány tekintetét, aki ezt kerülni látszott. Hirtelen élesen hangzott a pópa szava: A te Istened nem az ő Istene, a te hazád nem az ő hazája! Közietek az Isten! Gábor megdöbbenve hallgatta a pópát. Majd ránézett Ilicára, kereste a tekintetét. De nem látta többé azt a ragyogó fekete szempárt, a leány lehajtotta fejét s arcán két nagy könnycsepp gurult végig ... IV. Elvesztette lelkének nyugalmát. Úgy járt otthon, mint egy álomjáró. Nem érdekelte többé semmi. Ha el-eljárt még ahhoz az utszéli Mária-képhez vagy ki a temetőbe, talán azt is csak megszokásból tette! Lelke tudj’ Isten merre kalandozott. Nem várta a virágok nyílását, nem leste el többé a beszédjüket, nem kacagott többé a csalogánnyal, amint azt azelőtt tette. Mindenütt, mindenhol csak egy alakot keresett. Eljárt ki az erdőbe talán többször, mint azelőtt, de nem azért, mintha érdekelné az édes anyatermészet ezernyi változatossága. Csak őt várta, ha lépéseket hallott, csak az ő nevét hallotta, mikor reáborult az akác. Apja is észrevette e változást. Kérlelte: „Ilica mit csinálsz, mi van veled?“ Mikor odavonta ölébe és simogatta puha selymes haját. Ilica összeborzadt, „llicám“ — zokogott fel az öregember — „llicám hát már nem szeretsz?“ (Folytatása következik.)
