Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-02-11 / 6. szám
2 MAGYAR PAIZS 1915. február 11. Levelek a harctérről. II. Kedves Hugóm! Most, midőn egy kis időre az apró darazsak elhallgattak a kellemetlen zümmögésükkel és csak öreg ágyuk küldik át néha- néha üzenetüket, megírom ezt a már régen megígért levelet és megpróbálom ecsetelni az eddigi élményeimet. Mi ugyan csak arról tudunk, ami közvetlen közelünkben történik, ami pedig már a rajvonalunkon kívül történik, az már csak a néha ide vetődő 2—3 hetes újságokból tudjuk meg. Nem vezetek naplót, de azért amin keresztül mentem, az mind annyira élénk emlékezetemben van, mintha csak tegnap történt volna, pedig már majd öt hónapja már, hogy fegyverbe hivattam. Emlékszem még arra az időre, midőn még a háború újoncán voltunk és minden távoli ágyudörgésre mindnyájan hegyeztük a füleinket. — De ezen már túlestünk. Ravaruská- nál estem keresztül az első tűzkeresztségen. Ott szálltunk ki a vonatból, hol mindjárt a kiszállásnál szemünkbe ötlött a háború pusztításai. A vasúti állomás és mellék- épületei romokká lőve és faalkatrészei még mindig füstölögtek, közben pedig a távoli ágyudörgés figyelmeztetett, hogy a muszka nem messze vett állást tőlünk. Másnap már szemtől-szembe álltunk egymással, ők jól elkészített fedezékeikben vártak már bennünket. Mi rövid lődözés után rohamra indultunk és rövid félóra múlva már a csatatér a halottak és sebesültek százaival volt fedve. Képzelheted, hogy mily hatással volt reám az első vér látása, de már mindezeken túl vagyunk és minden iszonyatosságot és borzalmakat megszoktunk, szinte az ember kivetkőzik az emberi mivoltából. — Itt történtek azután a következő napokban azok a borzalmas ütközetek, amit az én toliammal nem lehet leírni. — Mi nyakig a földbe ásva — mert azt már időközben megtanultuk — vártuk az ellenséget. Akik jöttek is azonban mindannyiszor véres fejjel kellett visszavonulniok. A falu, melynek a szélén álltunk, hatalmas lánggal égett és borzalmasan világított bele az éj sötétjébe. — Egy héten keresztül tartottuk itt magunkat, pedig hatszoros túlerővel álltunk szemben, minek következtében végre is hátrálni voltunk kénytelenek. Az oroszok nyomultak utánunk és nekünk igen sokszor meg kellett állanunk és visszafordulva feltartóztatni az üldöző kozákokat addig, mig a csapatunk elvonul. Eközben énvelem is történt egy kis csete-paté és kicsibe múlt, hogy ott nem hagytam a fogamat. Ugyanis én is vissza lettem küldve mint járőrparancsnok néhány emberrel és a falun keresztül haladva óvatosságból az utszélén levő sáncárokba vezettem az embereimet. Előttünk vagy tiz lépésnyire az ut közepén egy civilember haladt és egyszer csak lövést hallok és ez a szerencsétlen ember holtan rogyott össze. Ezek után mi is fedezékből elkezdtünk tüzelni és sikerült két kozákot lelőni és hármat elfogni, a többi pedig futásban keresett menekvést. — Közben azonban azok az úgynevezett kis apró darazsak zümmögtek a fejünk körül. Ilyen epizódok a visszavonulásunk alatt gyakran fordultak elő. így értünk el az uj csoportosulásunk helyére, honnan rövid pihenés után újólag támadásba mentünk át és apró csatározások után rövidesen elértünk azt hiszem általad is az újságból ismert San folyóhoz, hol ismét megkezdődtek a kemény harcok, különösen Jaroslaunál, hol mi egy sáncárokban huszonnégy napig tartottunk ki. Képzelheted, milyen kellemes élet lehet ilyen sáncszerü lukban, honnan csak a legnagyobb életveszedelem mellett lehetett csak kimenni, akkor is csak az esti szürkületnél, ami az élelem felvétele végett is szükséges volt. Közben azonban a futóárkok segítségével annyira közel kerültünk egymáshoz, hogy átkiabálhattunk egymáshoz és idővel egészen barátságos viszony fejlődött ki közöttünk és igen mulatságos epizódok fordultak elő. Egy forráshoz jártunk vízért és hallgatólagos megegyezéssel nem lőttünk egymásra. Megtörtént az is, hogy egy őrjáratra kiküldött emberünk eltévedt és az oroszok tűzvonalába bement és ott az oroszoknak egy barátságos jóesíét kívánt és mire azok a meglepetésből magukhoz tértek, ezek már árkon-bokron túl voltak. Vagy pedig megtörtént, hogy a muszkák egy emberünket elfogtak és ez az ember másik nap több muszkával, mint hadifogolynál tért vissza, különben pedig a muszkák igen gyorsan megadják magukat, ha alkalom kínálkozik reá. Ilyen és ezekhez hasonló epizód igen sok előfordult nap-nap után, mígnem elkövetkezett az általános roham, mely igen sok áldozatot követelt, de azért fényesen sikerült és több ezer fogoly mellett kierőszakoltuk a San folyón való átkelést, mit néhány nap múlva követett a Visztula határfolyó átlépése és következő napokban mélyen behatoltunk az ellenséges orosz területre. Itt találkoztunk a német csapatokkal, kikkel azóta szoros összeköttettésben vagyunk. Hogy jelenleg hol vagyunk, azt a dolog természeténél fogva nem Írhatom meg, annyit azonban irhatok, hogy most a Visztulától északra állunk és a németeknek Varsó elleni akciójára alapos befolyásunk van. — így telnek a napjaink, minden percben kitéve annak, hogy jön a halálthozó golyó, mi azonban már annyira közönbösek vagyunk minden iránt, hogy nem is igen törődünk vele. Most, midőn rövid néhány nap múlva itt van a béke és szeretet ünnepe, a karácsony, kétszeresen érezzük ezidei karácsonyi ünnepünk ridegségét, melynél a szentmiséhez az orgonakiséretet előreláthatólag a muszkák fogják szolgáltatni. — No, de mi is fogjuk ezt viszonozni, az ők ünnepére a zenét. Tavaly még reménylettem, hogy a jövő karácsonyt már a rég nélkülözött családi otthonban fogom ünnepelni, de a sors másként rendelte és most itt kell lennünk ebben a vad idegenben és fegyverrel a kézben kell hallgatnom a gránátok és shrapnelek nem épen barátságos üvöltését. Tudom jól, hogy odahaza is nagyon fog különbözni az ezidei karácsonyi hangulat, mert bizony igen kevés család van, kinek egy hozzátartozójának ne hibázna a helye a krisztkindlifa alatt. Egyébként én kívánok azért kedves mindnyájatoknak a körülményekhez képest kellemes és vidám ünnepeket és gondoljatok reánk és ne aggódjatok sorsunk felől, mert azért mi is úgy, ahogy tudjuk, meg fogjuk ünnepelni azt. Jóskától az utóbbi időben nem kaptam semmit, mi azt hiszem az ismert okból te- álíalad sem csodálatos. Etelkával és Margittal elég gyakran levelezek. Ez^ a levelezés az egyedüli szórakozásom. És most mindnyájatoknak jó egészséget és ünnepeket kívánva, szeretettel ölel és csókol forrón szerető bátyád Anti. HÚSZÉVESEK... Húszévesek . . . szép, kék szemük anyjuk drága tejétől lágy még, most elküldte őket az a föld, aki szülte az a havas mező, az a délszaki tájék és húszévesek . . . most rajtuk a sor! (Fáknak a levelét, ne vedd el ég, tőről a bimbót ne mard le fagy, Isten, ne mocskold be arcod és legyél, ha vagy.) Húszévesek ... és amit nem mernek bevallni maguk se és amit nem tűr a szivük se, agyuk se, lelkűk mögött egy óhaj él, ajkukról éjszaka sóhaj kél : — nem vagyunk mi, csak húszévesek. Foguk szép táncot jár lábuk ütemre lép, szerelmén ringatja őket a nép. Halálon ők az életnek éke, s ők magukba fojtják: — jajj, szebb a béke, szebb a béke. Előbb igy szólnak: — mindannyiunknak istene egy, mindegyikünknek hazája szép, övékét mi csak látképen láttuk, gyönyörű kép. Őket a kancsuka hajtja, minket az életünk, drága hazánk, de mindnyájunk után az ágyudörejbe utánunk sír az édesanyánk. S tavasznak mindegy, és ősznek mindegy ha jövőre nem ér el minket. Aztán igy szólnak: — gyermekek ott is kacagnak, — asszonyok ott is lágy, teltek, ott is zöldek a kertek. Egész világon mindenütt vannak húszévesek emberpalánták, anya elrontott, bús, kényesek, egész világon ... ott is van ég, fa, virág és fű; tóban halak tavasszal párzó nemes vadak. Nap ott is éget, Hold ott is sápadt, dalos madár ott is, úgy lakja a fákat mint nálunk. Oh! a természet nagy és örök, mint vágyunk, mely megállani útjában nem tud, vagy nem mer oh! a természet nagy és örök, s csak egy komisz: — az Ember. Végül így szólnak: most Afrikában kellene járni fa-kéregből vájt csolnakon úszni szép alkonyatokban halászni, fákra madártojásért kúszni. De ha már így van hogy tizfelé szakadt az Isten elvállik itten, hogy aki tegnap még sötétben fütyülve járt ma Világot gyújtani kovát ragad, letipor mindent: — húsembert, vasfalat. .. S a föld ereiben ahol vizes patakok folytak vér helyett karmin vérfolyam ered . . . Mert elvállik mostan kinek a szive dobban jobban, kinek a vére pirosabb, forrtabb, kinek a szuronya gyorsabb, ki vág majd jobban az ellen elé, kinek sír szebben az anyja az Isten felé. Szász Menyhért A „Nyugat“ 3. számából.
