Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)

1915-02-04 / 5. szám

XVI. év Zalaegerszeg, 1915. február 4. 5. szám MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-u.8. sz. Munkatársak: LENGYEL FERENC BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2'04 Negyedre K 1'04 Egyes szám 8 fillér. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS A nemzet jobb sorsa most fordul. Irta: Enyedy Barnabás. A susogó beszédű, fenséges Kár­pátok fölött ma még magasan röpöd a turul, az ősi, örök, büszke magyar ősmadár, a magyar faj őrködő lelké­nek szimbóluma. Békés magkereső, eleséggyüjtő, társadalomgazdagitó mun­kájából zavarta fel kapzsi északi ra­gadozók siserehada. El akarták rabolni tőié, amit csendes idők dolgos éveiben gyűjtött nagy családjának: a magyar nemzetnek. Most félelmetesen kereng a szorosok táján, a zugó fenyvesek levegőáramlatában, ahonnan a szellő régi dicsőségünk megelevenedő taní­tásait viszi szerte a világba és ahol az elesett magyar hősök tetemére lassan leszálló friss hó az engeszte- lődés fehér takarójával födi be a har­coló magyar társadalom friss fájdal­mait. Erős karmaiban most hatalmas magyar kard villog s mihelyt észre­veszi a rabló ellenség hadainak kö­zeledését, rettentő erővel csap le reájuk. Már pusztán az élesen vijjogó hang­jától is megremeg a fegyveres kalózok hordája, mely az éjszaka fekete taka­rója alatt lopózkodik közelébb drága véren szerzett szent földünkhöz. A turul messzelátó éles tekintete ott csillog most a magyar honvéd figyelő szemeiben, a magyar katonák táma­dásra kész elszánt akaratában, akik a háborgó természet haragos vihar­jaiban és az acélfegyverek bömbölő­rémitő pokoli lármájában is halálra keresik az ellenfelet. Soha ilyen elszánt nem volt a hon­véd, a magyar föld dojgos, büszke parasztnépe, mint most. Ázsia szelid, változatos, festői szép tájairól magával hozott nagy szabadságszeretete, a maga fölött való maga-uraskodásának akarata, az otthon hagyott családi tűzhelyének védelme félelmetes ellen­féllé tette őt, akinek a karja kard­csapása nyomán halódó sápadtá vált rémülettel húzódik vissza a betörő ellenség. Ellenállhatatlan erő galvani­zálódon össze a magyar nép élő lel­kében, amely tiszteletet követel maga iránt most már mindenkitől, baráttól és ellenségtől egyaránt. De amilyen félelmetes a fegyveres tusákban, olyan megejtően szelid, finomodott kulturfaj a küzdelem után. Ez ma a hiszékeny­ségében tiszteletreméltó, a szándékai­ban nemes, a cselekedeteiben lovagias s az emberszeretetében fölülmulhatat- lan magyar nép, a magyar föld dol­gos, munkás paraszta, aki az éppen lezajlott csatákban a maga kezétől megsebesített ellenfelét is maga kö­tözi be a saját kötszereivel, akkor, amikor barázdás arcán a saját sebe vére folydogál le. Ezt a jellemi fön- séget egyetlen nép sem hordozza a szivében, csak a magyar! Magyar urak és úrasszonyok! — „le a kala­potu a magyar paraszt előtt! Hát, ha kiverték békés hajlékából, meghitt családi köréből a magyart, ha a régi nemzeti függetlenségünk veszedelmének hivó szózata oda szó­lította százezreinket a harcterekre, hadd dúljon hát a csaták vésze-viharja. Most megujhodó erővel, megérdemelt javakért uj történelmi korát éli a ma­gyar nép. Rettenetes erejű fegyverével, éles eszével és tiszta jellemével uj barázdákat vág magának a jövendő érvényesülés friss ugarában. Mint a karámból kivert fiatal bika, melyet lelkesen béresgyerekek vasvillával in­gerelnek föl a bőszülő haragig, úgy áll ma támadásra mindig készen a hadba szállott magyar nép. Ma már bizonyos, hogy ura a harctéri hely­zetnek és ezt a fegyveres becsület­ügyet győzelmesen fogja elintézni. Az itthon maradt polgári társadalom szinte lélekzetét visszafojtva figyel most a sok magyar vér áztatta északi és déli harcterek felé, ahol az utolsó fegy­veres erőmérkőzésekben évszázadokra fog eldülni a sorsa. Nem lehet két­ségünk aziránt, hogy csak jobbra dűl el. Olyan a mi nemzeti társadalmunk szive verése most, mint a felajzott nyíl finom anyagú húrja, amely meg­feszül a görbe vaskar két vége között és tiszta hangot, erős lökést ad, ha megrántják. A hősi elhatározásokban megerősödött, a tömeges életveszte­ségeink fájdalmában megnemesedett magyar társadalom bensőséges élete érzékeny fájdalommal rezonál a gon­dolatára is annak, hogy lesznek még újabb veszteségeink is a háborúban. De bizó lélekkel gondol arra, hogy nem adtuk oda hiába legdrágább kin­cseinket, az envérünkből való hős fiaink pótolhatatlan életét, mert a meg­védelmezett szabad magyar fajélet televényéből uj értékek fognak életre kelni az elkövetkező béke boldog nyugalmában. De addig! . . . vissza a tömegfájdalmunk felzokogó sirámá­val. Most nem szabad elérzékenyednie a magyar társadalom egyetemének, mert a reánk szakadt nagy faji fájda­lom siró ellágyulásában megroppanna nemzet lelki ellenálló ereje, amelyre prédalesően csapnának le még mindig erős ellenségeink. Ha majd a béke tavasza elkövet­kezik reánk, magyarokra, akkor amúgy is magától fog feltörni bennünk az emlékezés és engesztelődés szordinót- lan jajja. Most nagy viharban él a magyar nemzet lelke, amelyben erősen odavigyázva kell kormányoznia magát, nehogy a világfelfordulás örvényében elvesszen. Már dereng a béke a le­gyűrt ellenfeleink kétségbeesett élet­kapaszkodásaiban, mellyel a meg­tépázott erejük felét menteni akarják. Csak az összeesküdött cinkosbecsület morálja tartja még bennük az ellen­állást, amely már a maga nyomoru életének védelme nélkül nem engedi a társa életét sem menteni. De a támadó erejük már megtört. Kelet felől is uj fénnyel kél a magyarok napja. Az évszázados rab álmaiból életre keltett izlám világ hatalmas erők revelációit kölcsönzi nekünk ebben a háborúban. Az ő szabadság- harcuk pszichéi ereje áthat ide hozzánk a termékeny Nilus-vidéken, Arábián, az Eufrát és Tigris-vidékén, a Meotisz- tó legendás magyar emlékű földjén, a vadregényes Kaukázus vidékén és a Boszporuszon át a magyar Alföld drága rónájáig és föl a Kárpátok feny­vesekkel koszoruzott hatalmas hegy­láncolatáig, ahol uj erőre kap tőle a nemzet fegyveres ellenállása. Félre hát a beteges kishitűséggel, amely re­megő félelmében a nemzet tragédiájára gondol a hősi küzdelmünk végleges győzelmének hite helyett. A fegyver­rel irt uj történelmünknek velünk ro­bogó diadalmi szekere, a nemzetünk sorsának ragyogó bigája már nem fog többé szembe fordulni velünk ebben a háborúban, hogy a győzelem ünnepi harsonája helyett a bukás sötét két­ségbeesésébe döntve száguldjon végig véres kerekeivel a vonagló testünkön. Ilyen méltatlan hite nem lehet már a magyar népnek, amely egy féleszten­dőn át diadalmasan megállotta helyét a háromszoros túlerővel szemben s amely az eddig hozott nagy életáldo­zataival kiverekedte jogát egy diadal­mas, szebb, boldogabb jövő elkövet- kezéseért, Isten és emberek előtt. Csak igy lehet, nem ellenkezően. Jöjjön hát el a Béke áldása közénk, a nemzet fölharsogó diadalujjongása között! Adakozzunk a Vörös-Kereszt Egyletnek! segítsük a hadba- vonultak családjait és az el­esettek hozzátartozóit!

Next

/
Oldalképek
Tartalom