Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-02-04 / 5. szám
XVI. év Zalaegerszeg, 1915. február 4. 5. szám MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttér sora 1 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: Wlassics-u.8. sz. Munkatársak: LENGYEL FERENC BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2'04 Negyedre K 1'04 Egyes szám 8 fillér. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS A nemzet jobb sorsa most fordul. Irta: Enyedy Barnabás. A susogó beszédű, fenséges Kárpátok fölött ma még magasan röpöd a turul, az ősi, örök, büszke magyar ősmadár, a magyar faj őrködő lelkének szimbóluma. Békés magkereső, eleséggyüjtő, társadalomgazdagitó munkájából zavarta fel kapzsi északi ragadozók siserehada. El akarták rabolni tőié, amit csendes idők dolgos éveiben gyűjtött nagy családjának: a magyar nemzetnek. Most félelmetesen kereng a szorosok táján, a zugó fenyvesek levegőáramlatában, ahonnan a szellő régi dicsőségünk megelevenedő tanításait viszi szerte a világba és ahol az elesett magyar hősök tetemére lassan leszálló friss hó az engeszte- lődés fehér takarójával födi be a harcoló magyar társadalom friss fájdalmait. Erős karmaiban most hatalmas magyar kard villog s mihelyt észreveszi a rabló ellenség hadainak közeledését, rettentő erővel csap le reájuk. Már pusztán az élesen vijjogó hangjától is megremeg a fegyveres kalózok hordája, mely az éjszaka fekete takarója alatt lopózkodik közelébb drága véren szerzett szent földünkhöz. A turul messzelátó éles tekintete ott csillog most a magyar honvéd figyelő szemeiben, a magyar katonák támadásra kész elszánt akaratában, akik a háborgó természet haragos viharjaiban és az acélfegyverek bömbölőrémitő pokoli lármájában is halálra keresik az ellenfelet. Soha ilyen elszánt nem volt a honvéd, a magyar föld dojgos, büszke parasztnépe, mint most. Ázsia szelid, változatos, festői szép tájairól magával hozott nagy szabadságszeretete, a maga fölött való maga-uraskodásának akarata, az otthon hagyott családi tűzhelyének védelme félelmetes ellenféllé tette őt, akinek a karja kardcsapása nyomán halódó sápadtá vált rémülettel húzódik vissza a betörő ellenség. Ellenállhatatlan erő galvanizálódon össze a magyar nép élő lelkében, amely tiszteletet követel maga iránt most már mindenkitől, baráttól és ellenségtől egyaránt. De amilyen félelmetes a fegyveres tusákban, olyan megejtően szelid, finomodott kulturfaj a küzdelem után. Ez ma a hiszékenységében tiszteletreméltó, a szándékaiban nemes, a cselekedeteiben lovagias s az emberszeretetében fölülmulhatat- lan magyar nép, a magyar föld dolgos, munkás paraszta, aki az éppen lezajlott csatákban a maga kezétől megsebesített ellenfelét is maga kötözi be a saját kötszereivel, akkor, amikor barázdás arcán a saját sebe vére folydogál le. Ezt a jellemi fön- séget egyetlen nép sem hordozza a szivében, csak a magyar! Magyar urak és úrasszonyok! — „le a kalapotu a magyar paraszt előtt! Hát, ha kiverték békés hajlékából, meghitt családi köréből a magyart, ha a régi nemzeti függetlenségünk veszedelmének hivó szózata oda szólította százezreinket a harcterekre, hadd dúljon hát a csaták vésze-viharja. Most megujhodó erővel, megérdemelt javakért uj történelmi korát éli a magyar nép. Rettenetes erejű fegyverével, éles eszével és tiszta jellemével uj barázdákat vág magának a jövendő érvényesülés friss ugarában. Mint a karámból kivert fiatal bika, melyet lelkesen béresgyerekek vasvillával ingerelnek föl a bőszülő haragig, úgy áll ma támadásra mindig készen a hadba szállott magyar nép. Ma már bizonyos, hogy ura a harctéri helyzetnek és ezt a fegyveres becsületügyet győzelmesen fogja elintézni. Az itthon maradt polgári társadalom szinte lélekzetét visszafojtva figyel most a sok magyar vér áztatta északi és déli harcterek felé, ahol az utolsó fegyveres erőmérkőzésekben évszázadokra fog eldülni a sorsa. Nem lehet kétségünk aziránt, hogy csak jobbra dűl el. Olyan a mi nemzeti társadalmunk szive verése most, mint a felajzott nyíl finom anyagú húrja, amely megfeszül a görbe vaskar két vége között és tiszta hangot, erős lökést ad, ha megrántják. A hősi elhatározásokban megerősödött, a tömeges életveszteségeink fájdalmában megnemesedett magyar társadalom bensőséges élete érzékeny fájdalommal rezonál a gondolatára is annak, hogy lesznek még újabb veszteségeink is a háborúban. De bizó lélekkel gondol arra, hogy nem adtuk oda hiába legdrágább kincseinket, az envérünkből való hős fiaink pótolhatatlan életét, mert a megvédelmezett szabad magyar fajélet televényéből uj értékek fognak életre kelni az elkövetkező béke boldog nyugalmában. De addig! . . . vissza a tömegfájdalmunk felzokogó sirámával. Most nem szabad elérzékenyednie a magyar társadalom egyetemének, mert a reánk szakadt nagy faji fájdalom siró ellágyulásában megroppanna nemzet lelki ellenálló ereje, amelyre prédalesően csapnának le még mindig erős ellenségeink. Ha majd a béke tavasza elkövetkezik reánk, magyarokra, akkor amúgy is magától fog feltörni bennünk az emlékezés és engesztelődés szordinót- lan jajja. Most nagy viharban él a magyar nemzet lelke, amelyben erősen odavigyázva kell kormányoznia magát, nehogy a világfelfordulás örvényében elvesszen. Már dereng a béke a legyűrt ellenfeleink kétségbeesett életkapaszkodásaiban, mellyel a megtépázott erejük felét menteni akarják. Csak az összeesküdött cinkosbecsület morálja tartja még bennük az ellenállást, amely már a maga nyomoru életének védelme nélkül nem engedi a társa életét sem menteni. De a támadó erejük már megtört. Kelet felől is uj fénnyel kél a magyarok napja. Az évszázados rab álmaiból életre keltett izlám világ hatalmas erők revelációit kölcsönzi nekünk ebben a háborúban. Az ő szabadság- harcuk pszichéi ereje áthat ide hozzánk a termékeny Nilus-vidéken, Arábián, az Eufrát és Tigris-vidékén, a Meotisz- tó legendás magyar emlékű földjén, a vadregényes Kaukázus vidékén és a Boszporuszon át a magyar Alföld drága rónájáig és föl a Kárpátok fenyvesekkel koszoruzott hatalmas hegyláncolatáig, ahol uj erőre kap tőle a nemzet fegyveres ellenállása. Félre hát a beteges kishitűséggel, amely remegő félelmében a nemzet tragédiájára gondol a hősi küzdelmünk végleges győzelmének hite helyett. A fegyverrel irt uj történelmünknek velünk robogó diadalmi szekere, a nemzetünk sorsának ragyogó bigája már nem fog többé szembe fordulni velünk ebben a háborúban, hogy a győzelem ünnepi harsonája helyett a bukás sötét kétségbeesésébe döntve száguldjon végig véres kerekeivel a vonagló testünkön. Ilyen méltatlan hite nem lehet már a magyar népnek, amely egy félesztendőn át diadalmasan megállotta helyét a háromszoros túlerővel szemben s amely az eddig hozott nagy életáldozataival kiverekedte jogát egy diadalmas, szebb, boldogabb jövő elkövet- kezéseért, Isten és emberek előtt. Csak igy lehet, nem ellenkezően. Jöjjön hát el a Béke áldása közénk, a nemzet fölharsogó diadalujjongása között! Adakozzunk a Vörös-Kereszt Egyletnek! segítsük a hadba- vonultak családjait és az elesettek hozzátartozóit!
