Magyar Paizs, 1915 (16. évfolyam, 1-50. szám)
1915-09-09 / 36. szám
XVI. év 36. szám Zalaegerszeg, 1915. szeptember 9. Előfizetési ár: Egy évre K 4'04 Fél évre K 2’04 Negyedre K T04 Egyes szám 8 fillér. Hirdetések dija megegyezés szerint. Nyilttérsora 1 K Szerkesztőségés kiadóhivatal: Wlassics-u.S.sz. Szerkeszti: Z. HORVÁTH LAJOS { LENGYEL FERENC Munkatársak: j BORBÉLY GYÖRGY laptulajdonos, kiadó. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE Az ország sebeinek gyógyítása, Szép Magyarország áldott testét, melyből fakad az élet, sebek borítják. A sebeket az ádáz ellenség ütötte rajta, mikor a Kárpátok harcban sokat szenvedett vidékein virágzó falvakat égetett fel, lőtt romba, azzal a rideg kegyetlenséggel, aminőre a letűnt századok nem mutatnak példát, pedig akkor nem volt ekkora iskolája a humanizmusnak, mint ma. Ezeket az elpusztult falvakat felépíteni nemzeti kötelesség és egyúttal nemzeti szükség. Kötelesség, mert érettünk véreztek, érettünk pusztultak vagyonúikban a mi véreink a Kárpátok mentén, nemzeti szükség, mert a munkának, a művelődésnek, ennyi pusztult tűzhelye, mint sivár terület olyan eltolódásokat idézne elő gazdasági és társadalmi életünkben, amelyek még nehezebbé tennék a háború után a rendezett állapotokhoz való visszatérést. Ott, ahonnan az ellenséges betörés és a vele járó dulás megsemmisítette a falvakat, építkezni kell, mert ha ezt az állam elmulasztja és ebben neki a társadalom nem segít, gazdaságilag vagy teljesen haszna- vétlen, vagy pedig olyan területek támadnak, amelyek igen jók lesznek egyesek, a merész vállalkozók hirtelen gazdagítására és arra, hogy az otthonából, tulajdonából kivert birtokos nép örök életig a mások rabszolgája legyen. Az országnak ezen vérző sebeit okos tervszerű gyógyítással be- hegeszteni első sorban gazdasági szükség, mert azt az óriási területet vissza kell adni annak a művelési módnak, amely azt termő erejében tartotta immár évszázadok óta. itt sokkal nagyobb kérdésről van szó, mint aminőnek az az első pillantásra feltűnik, ezeknek az elpusztított falvaknak a rekonstukciójában benne van tulajdonképen az ország gazdasági egyensúlyozása, mert ha egyszerre olyan darab földön akad meg a gazdasági élet, mint aminőnek falvait ellenségeink megrongáltak, vagy pedig épen kitö- j röltek az ország térképéről, annak felette súlyos következményei nem maradnak ott elszigetelve, hanem átterjednek a messze területekre is. Teljesen biztos reményünk van arra, hogy fel is épülnek ezek a falvak, mert megmozdult az állam mellett a társadalom is és a legbiztatóbb tünet, ami eddig mutatkozik az, hogy ebben a nagy nemzeti érdekben zászlót bontott Magyarország kisgazda társadalma, amely az Országos Központi Hitel- szövetkezet vezetése alatt a hadisegélyezés és a hadikölcsönök terén adott létezéséről fényes, ennek a nemzetnek a történetében el nem haíavá- nyulható tanúbizonyságot, amiben még a távoli jövőre nézve is biztató jelek tűnnek fel. A magyar nemzeti társadalom kiépítése jelentkezik az OKH. immár többszörös jelentkezésében a nemzeti munkában. Ennek a magyar társadalomnak az a tagozata jelent meg a nemzeti munkában, amelyről senki soha nem álmodott. Megjelent teljesen szervezetten, munkára és áldozatra készen, úgy, mintha az államisággal volna egyidős. Pedig csak most született és azonnal dicsőséges nagy próbára jelent meg nemzetének színe előtt. Mindezt a szövetkezeti eszme cselekedte, az az eszme, amely megtestesülvén az OKH.-ben elsősorba» virágzásra emelte magát a szövetkezeti eszmét, azután pedig báró Korányi Frigyes vezetése alatt a most szűk-* séges nemzeti munkába fektette igazi eredménnyel. A megyei árvaszéknél — amint már a régi időkből emlékezünk, igen nagy u. n. „restanciák“ voltak régen. Hogy most van-é, nem tudjuk. Ott kitűnő erők dolgoznak, talán nincs restancia. De ha volna, akkor sem volna csuda. Onnan sokan bevonultak a katonasághoz. Némely hivatali ágaknál azonban, aminthogy muszáj is, némileg a pótolhatatlanság cimén egy-egy tisztviselőt csak sikerült visszatarthatni. ílica. írta: Gerencsér Anna. Szürke, hamuszinü fátyol borult a tájra. A Hargitta tövében, a fenyvesek alján, mintha apró démonok táncra kerekedtek volna, hogy kacagó ajakkal bejárják az erdő végtelenségét, melyre most rászállt az esthomály, bent lakik a némaság, amig a csalogány fel nem veri csattogó hangjával! Sziporkázva itt-ott kigyulnak a csillagok. A feketévé vált szürkeséget keresztül ragyogja a hold melancholikus ezüst szinü sugara; a harangvirág halványkék kelyhé- ben gyémánttá változik a harmatcsepp. Lágy, édes zokogással reszket az illatos nyári estén keresztül a görögkeleti templom harangja. Csendes röppenéssel, miként a lepke száll a virágra, úgy jő a lelkekbe az áhitat és sejtelmesen, miként az éjét felváltja a hajnal, elhangzik az ajkakról az imádság. Az utszéli fordulónál, a legszélső tölgyfára tudj’ Isten hogy került egy szenvedő Mária-kép, előtte térdel a pópa leánya, a szépséges Ilica. Hófehér patyolat ruhája kiviláglik a fák közül, melyre a harmatos nyári este ráleheli a gyémántokat. Néma zokogással kulcsolja keresztül a vastag tölgyfa derekát, mig szemei, azok a mélységes éjsötét szemek, fájdalommal, könyörgéssel tapadnak a szenvedő Mária arcára. „Anyám! — szól a leányka remegő hangon, — Anyám, elfogadsz-e gyermekednek? Ne taszíts el, ha őnéki anyja vagy, fogadj el engem is, légy az én anyám is. Engedd, hogy én is anyámnak nevezzelek, bár ezt eddig megtiltotta a vallásom. De ezután épp úgy akarlak szeretni, mint ő szeret Téged! Hiszen az ő vallása az én vallásom, az ő Istene az én Istenem. Őrizd meg őt, vigyázz reá, hiszen a gyermeked. Anyám! önts belém erőt, tekints le reám.“ És Mária szeretetteljes szomorú szemeit szinte ráemelni látszott arra a gyenge leánykára, kinek leikébe a végtelen szeretetet kifejező tekintet nyomán beleszállt a nyugalom. II. Ott laktak a Hargitta tövében, a fenyvesektől árnyékolt, szürkére meszelt papiakban. Ilica, igy hivták a nagyobbikat, már 12 éves volt, mig öccse, Dimitri, még csak alig fordult a 4-ik évébe, mikor eltemették a pópa feleségét. Egyedül maradtak egy őszülő öregemberrel. Még gyermek volt Ilica, de a vállára nehezedő feladat, hogy ő egy öregembernek, aki néki édesatyja, gondviselője, kicsi öccsének anyja legyen, éretté tette. Erőssé a fájdalmak, a csapások elviselésére. Mikor ott zokogott a koporsó felett, melyben egy sápadt asszony feküdt, lelkében erősen elhatározta, hogy vállára veszi azt a terhet, melyet anyja szomorú örökség gyanánt itt hagyott néki. És szinte mosolyogni látta azt a sápadt asszonyt, mikor lelkében ez erős elhatározás megérlelődött. Ez a bátorító mosoly kisérte akkor is, midőn vezette a még majdnem gügyögő fiúcskát, mikor letörölte könnyeit annak az ősz öregembernek. Az öreg pópa az oláh eszmék fanatikus harcosa, vallásának igazi apostola volt. Már korán, zsenge korukban belecsepegtette gyermekei leikébe is a maga lángoló faj- szeretetét s ezzel kapcsolatban a magyarok iránt érzett engesztelhetetlen gyűlöletet. A fiú lelkében gyökeret is vert ez az érzés és ha néha-néha megtörtént, hogy magyarok kerültek a teljesen oláhlakta területre, ugyanazzal a megvető haraggal fordult el tőlük, mint atyja. Ilica ellenben nem mutatott fogékonyságot atyja tévtanainak befogadására, amiért aztán atyja és öccse is szemrehányással illették. És ő panaszkodni el-el- járt titokban oda az utszéli Mária-képhez. Eleinte csak messziről nézte azt a szomorú arcot, kiről atyja mindig haraggal beszélt. Később már közelebb ment az esőverte Mária-képhez. Elgondolkozott. .. Hogyan tud az ő atyja annyira haragudni arra a szomorú Asszonyra, aki olyan szeretettel teszi reá kezeit fia fejére. Azután már többször járt oda. Mikor nyillott a fenyők alján az ibolya, mindig két csokorral szedett. Egyet anyja sírjára, egyet meg annak a szomorú Asszonynak, kire olyan sokan haragusznak. Már 16 éves volt Ilica. Gyönyörű, kifejlett rózsabimbó. Ringó járását, aranyos szőke haját, ragyogó fekete szemeit mindenki csodálta. Szép volt, mint egy angyal. Valahol a falu közepén, a legmódosabb