Magyar Paizs, 1914 (15. évfolyam, 1-51. szám)

1914-01-29 / 5. szám

XV. év ' 8!a«Qer>«zeg

f 8914 január 29. 5. szám SMSSsatéci ár: Sir; évrt 4 kor 04 f fél éwc 2 kor 04 f 1 kor 04 t Zzjw ciia 6 fillér. BtaexCIceSEi'ti Z. ZEIox'-xrátilbL Lajos Iví ix xx^Eat; évire alc Hirdetek dija megegyezés szériái Nyilttér sora 1 kof Szerkesztőség kudóvata.: Wlasics-ntcia 8, LHNGTSXj FHEENC2 13 O K E3 2ÉD J_i GTÖBQ í lap u ajdonos. MEGJELENIK HETENKÉNT CSÜTÖRTÖKÖN ESTE botráüfok v A polgármester elleni erkölcsi merényletet, melyet a mult héten csak röviden ismertethettünk, ismeri most már azóta mindenki részleteiben is. Lelke mélyéből felháborodik ezen a vakmerő támadáson minden jobb érzésű ember. Némelyek nem is hitték, mások tréfának tartót ták az egészet és mesének. Most komolyan beszélnek róla, s immár az orvoslásról is gondolkoznak. Az orvoslásra nézve megjegyezzük, hogy ennek a városnak a közönsége ha csak egy parányira is becsöli a saját becsületét és tisztességét: akkor nem fog megelégedni avval, togy flastromot tesznek a sebre, hanem követeli, hogy égessék ki a fekélyt, akármilyen elevenig ér is az a tisztító tüz. Mondom, felháborodva beszélnek az esetről, s akik nem szoktak újságba irni, azok it> tollat ragadtak, hogy nyilvánosan is hangot adjanak felháborodásuknak. íme közlünk egy pár véleményt s közlünk egy pár okmányt a történetből és teszünk hozzá még egy pár megjegyzést. Szegény polgármester! Szegény város! Irta : Dr. Hajós Ignácé. Amikor a nagy szenvedő nazarethi arczát látom és körülötte a dühtől vigyorgó tömeget, és látom szenvedéseinek fenséges jelképét, a keresztet, altató zsolozs máktól körül zsongva, mindig megértem a mély iájdalom édes, gyógyító erejét és azt a kéjt, amelyet a megterheltek tömege érez a maga különleges, hatalmas, gyilkoló és életteremtő erejében, akkor érzem és tudom, mi a kereszt és mi a kereszténység és talán senki sem érzi jobban és érti jobban őt, mint azok, akikért meghalt, a proletártömegek és akiket meg akart váltani a szenvedésektől. Ez a nagy szellem lengi át nyomasztó magányomban szobámat, midőn papirra vetem ezeket a fájdalmas sorokat, Miért adatott nekünk osztályrészes átkul bántani a legjobbjainkat ?! Mit vétett nekünk ez az ember ?! Ide jött ifjú ragyogó kedvvel, törhetlen munkaerővel, hatalmas tudással, szeretettel és művészi alkotó erővel, hogy szolgáljon bennünket hűséggel és odaadással és mi minden pillanatban oldalba rugjuk. Egyszer ki akart bennünket ragadni a kapitalismus fojtó karjaiból és ezért kérlelhetlenfll üldözzük, távirati felebbezéssel vetnek gáncsot neki, hogy mindennapi nagy szorgalommal megérdemelt kenyerét könnyek nélkül élvezhesse. Aztán beleütközik szabadságszerető lelke a politikai hatalom sanda szemébe. Majd ismét a damagogus irányzat tőrdöfései alá kerül. Azután becsületében gázolunk, ordináré pénzsóvársággal vádoljuk, és öljük a munkakedvét. Végre egy beteges detektivszem feljelentésére, mint plakát tolvajt a vádlottak padjára ültetjük. Ott voltunk azon a tárgyaláson és amit ott iáttunk, az emlékezetes marad a legtapasztaltabb kriminálista életnaplójában. Egy negyedrangú, alantas közege a városnak feljelenti a polgármestert, hogy január 20-án reggel 8 órakor látta, amidőn saját kezével letépett két plakát közül egyet a falról. Eskü alatt vallja, hogy ezen plakátok január 19- én este már ki voltak függesztve. Ezeket a saját szemével látta. Eskü alatt vallja, hogy a letépett plakátokat végig olvasva sétált a polgármester a városban és azután azt zsebre vágta. A vádlott polgármestert a rendőrbiró elővezettetés terhe mellett idézi meg 21 én d. u. 3 órára. Tehát másnap az állítólagos cselekmény elkövetése után. Ott ül a vádlottak padján krisztusi nyugalommal, szenvedő arczán az igazságérzetnek magasztos tudatával, de köztudomásu, aligmult kinos betegségének fájdalmas, szánalomgerjesztő nyomaival és szelíden hallgatja a vádat. Visszafojtott lélekzettel várjuk a fejleményeket, miközben a tárgyaló rendőrbiró udvariasan czigarettával kiuál meg bennünket, amit mi udvariasan elhárítunk, mert végre is temetésnél, akasztásnál, fejvesztésnél nem tudunk czigarettázni. A polgármester fenséggel védekezik a nevetséges vád ellen, a terhelő tanú fentartja. Ekkor megjelenik az egyszerű szolga, Körmendi Gyula s az igazságnak gyönyörű naivságával előadja, hogy a polgármester reggel hivatalba ment, barátságosan üdvözölte őt, a szolgát és kérdezte, hogy micsoda plakátot ragaszt ki. A felvilágositő felelet után egy plakátot kivett a kötényéből a szolga és azt átadta a pol gármester urnák, ki azzal tovább ment, a másik plakátot, — amely kovásszal már be volt mázolva, — az ő távozása után ragasztptta fel a hirdető táblára. Be lett tehát bizonyítva, hogy két plakát helyett csak egy lett kiragasztva, hogy az az egy plakát csak azután lett felragasztva, amidőn a polgármester eltávozott, hogy ő egy még fel nem ragasztott plakátot le sem téphetett és hogy az az állítólagos plakát még a tárgyalás napján is a hirdető falon volt, sőt most is ott van és hogy azok a plakátok, — nem ahogyan a tanú eskü alatt vallotta, — előtte való este lettek kiragasztva, hanem csak másnag reggel kapta azokat kézhez a szolga kiragasztás végett. A rendőrbiró ur ezután beszüntette a polgármester ur ellen az eljárást és az elővezettetés terhe alól felmentve, elbocsátotta. A polgármester a tárgyalás befejezte után a rendőrségi eljárás fölött egy erős kritikai megjegyzést tett, amiből az az ismeretes és jegyzőkönyvileg elintézett lovagias affér támadt a tárgyaló rendőrbiró ur és a polgármester ur között. Ez a száraz tényállás. Tartózkodom minden megjegyzéstől és azt kérdem magamtól, miért itom le én ezeket a sorokat? Én nem tudok irni, csak Bánkbánnal kiáltom a becsületes emberek fülébe: „Buzogj vér, csak buzogj"! És szomorúan lehajtom fejemet, természettudományos félelmeimmel kérdem, mi lesz ebből ? Tanultam a történelmet és ugy tanultam, hogy családok, nemzetek, népek feloszlásának, pusztulásának előzetes tünetei az erkölcsi rothadásban nyilatkoznak meg. Tanultam azt is, hogy minden pusztulásnak előzetes tünete a kicsinyes, vérszegény egyéni visszavonás, lendülethiányos, pletykás, ordináré életfelfogás. Hogy a népeknek ha nincsenek nagy vágyai, nincsenek nagy eszméi, nincsnnek Dagy reményei és a szegénység koldustarisznyájával oldalukon azt keresik, hogy kinek kolduló markába dob bele többet a hasalom, akkor közel a halál és ba ezenközben spadaszini erőszakoskodás, az érdemeknek, a lendületnek, az eszményiségnek lábbal taposása és körülötte a vigyorgó arczok mutatkoznak, akiket Munkácsy olyan könnyes meghatottsággal vetett a képre művészi ihlettel: akkor már az agónia sincs messze. Én nem várok semmit, én nem reménylek semmit, én nem tudok hinni, csak azt várom és azt hiszem, hogy az életben a maga fenséges fejlődésével az igazság, a szépség, a bölcseség eszméje nem pusztulhat el és hogyha elpusztul, nyomába jön az uj élet. Az a kérdés, teljesen el akarunk-e pusztulni? Az a kérdés, hogy egészséges, városi létösztönűnk nem szorit-e bennünket arra, hogy azt az eaibert, aki Aégtére a mi